„Hogy képzeli ez a kis fiatal kolléga, hogy letegez, hiszen még ott van a tojáshéj a fenekén?” „Nem tanította meg az édesanyja, hogy ha valahová belép, illik köszönni?” „Nem tudom, miért csinálnak a tegezésből ekkora ügyet, ma már mindenki letegezi a másikat, elég csak bemenned egy boltba, ott is úgy fogadnak, hogy hello vagy szia!” Biztosan tudnánk folytatni a sort a saját tapasztalatokkal is, hogy mi bőszít bennünket egy munkahelyen a mások viselkedésével, illemtudásával kapcsolatban. Persze, nagyot változott a világ az elmúlt évtizedekben, ma már talán szokatlanul hangzik, ha valakit kartársként, szaktársként szólítunk, sokkal inkább egyszerűen a kolléga keresztnevét mondjuk, ha említjük, illetve a szervezetben betöltött státuszát: igazgató asszony, mérnök úr, osztályvezető úr. A vállalati szervezetben a legtöbb helyen a tegeződés váltotta fel a magázódást, nem szokatlan, ha a huszonéves tegeződve beszél a 60-as kollégájával, mint ahogy az sem, hogy a férfiak rögtön tegező hangnemben szólítják meg a hölgyeket. Ám ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a munkahelyi kommunikációra is érvényes illemszabályokat.

Az üzleti életbe is egyre inkább bekúszik az angol nyelv használata, mindennap kimondott szavaink jelentős részét innen vettük át (elég csak az e-mailre, a business-re vagy a post-itre és a társaira gondolnunk). Sok vállalatnál a külföldi tulajdonos vagy az üzleti kapcsolatok miatt a kommunikáció (egyik) nyelve az angol, amelyben leginkább a tegező formula a bevett, talán ez is közrejátszik abban, hogy hazánkban is mindinkább ekképpen szólunk a kollégákhoz. Persze, tegezve is megadhatjuk a tiszteletet a másiknak, még ha nem is vagyunk egyidősek.

A tegezéssel kapcsolatban a hazai protokoll szabálya az, hogy a tegezést csak a nő ajánlhatja fel, azonos neműek esetén pedig az idősebb nő a fiatalabbnak. Ez még akkor is igaz, ha „rangban” vagy beosztásban mutatkoznak különbségek.

A felajánlott tegezést illik elfogadni, azaz visszategezni a kezdeményezőt. Ha magázódunk, használhatjuk az „ön” vagy a „maga” megszólítást, előbbi választékosabb, udvariasabb. Viszont nem szükséges minden mondatban szerepeltetni ezeket a névmásokat, hiszen a magyar nyelvben az igeragozás pontosan kifejezi a magázódást. Megszólításként (és ez a levelezésnél gyakran felmerülő kérdés) bátran használjuk az „asszonyom” és az „uram” kifejezéseket, a „kisasszony”-t pedig csak akkor, ha a megszólított látszólag 20+ éves. Gyakori az „úrhölgy” megfogalmazás, ez jobbára csak a diplomáciai protokollban használatos. A hivatali életben nem tévedünk nagyot, ha a rangján szólítunk valakit, „igazgató asszony”, „főosztályvezető úr”, de ha közvetlen kollégaként dolgozunk velük, mindennap, és ők a keresztnevünkön szólítanak, netán tegeződve, akkor mi is követhetjük ezt a formulát.

Érdemes lenne egyszer megszámolni, hogy hányszor köszönünk egy nap, akár élőszóban, akár levélben. Az első benyomás kialakításához szervesen hozzájárul, hogy úgy tudjuk-e köszönteni a másikat, ahogy illik. A protokollszabály az, hogy személyes találkozás esetén az alárendelt köszön elsőnek, amire a fölérendelt válaszol. Magázódásnál a „jó napot kívánok” a jolly joker (persze napszakra aktualizálva), tegeződésnél pedig az a lényeg, hogy a köszönés tiszteletet fejezzen ki. Például, ha nagy a korkülönbség, de tegező a hangnem, akkor egy huszonéves mondhatja az ötvenes-hatvanas kollégájának, hogy „szervusz, Lajos bácsi”, amivel szintén a megbecsülését adja a másik tudtára. Nem érdemes és nem is kell minden esetben megvárni a másik köszönését, senki sem lesz kevesebb azzal, ha megelőzi a másikat és udvariasan ő köszönti, legyen a helyszín munkahelyi folyosó vagy lift. Egyébként is, ha valahová belépünk, elsőként az érkezőnek illik köszönnie. Nagyon jó fényt vet ránk, ha általában megelőzzük a többieket ezzel az udvarias formulával, amely aztán egy-egy könnyed beszélgetésbe is átfordulhat.

Szerző: K.T.

A Tegezhetem vagy magázzalak? bejegyzés először Karrier Trend-én jelent meg.