Semmi értelme tovább feszíteni az egyébként is lestrapált munkavállalódat! Legyen akármilyen agilis, és kedvelje akármennyire a kihívásokat, a fiziológiai törvényszerűségek alól senki nem vonhatja ki magát. Előbb-utóbb minden szervezetet kimerít a stressz, ráadásul a Covid manifeszt, vagy bújtatott stresszfaktora paralell minden résztvevő idegeit cincálja a háttérben. Prof. Dr. Wilhelm Márta (PTE TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet) segít feltérképezni a jelenségek fiziológiai hátterét.
Ha eddig igaz volt, hogy a türelem a hosszú távú életstratégia, most halmozottan az. A hazai vállalati kultúrában eleve lassabban látszik szárba szökkenni a szemlélet, hogy a munkavállaló érték, érdemes ily módon tekinteni rá, és kezelni, de talán mégsem reménytelen a helyzet. Annál is inkább fontos átgondolni a réven-vámon kérdést, mert a Covid ilyen téren is több kihívást jelent. Biztos, hogy mindenki idegrendszerére hatással van egy ilyen alattomosan és hosszú távon permanensen jelen lévő bizonytalansági tényező.
A szervezet elsődleges válasza a stresszhelyzetre az „üss vagy fuss” reakció. Ilyenkor fizikailag több stresszhormon aktiválódik, adrenalin áramlik a szervezetbe, és ez a teljesítmény átmeneti javulását okozhatja. Rövidtávon. Hosszú távon azonban – tartozzon akármelyik csoportba az illető, a stressztűrőkébe, a kihívásokat kedvelőkébe, sőt, lehet, hogy egyenesen a keresőkébe, vagy legyen szó kifejezetten nyugalomra vágyó, végrehajtó típusú, elemző személyiségről ¬a fiziológiai végeredmény egy és ugyanaz. Kimerülés.
A vezető és a beosztott között sokszor már csak a személyiségüket illetően is minimum eltérések feszülnek, a végrehajtó típusú beosztottat esetleg eleve stresszeli a domináns főnök „tegnapelőttre legyen meg” – jellegű elvárásrendszere. Ez a helyzet egyszerűbb körülmények között sem szerencsés, és mindenképpen körültekintő, mindkét fél számára megfelelő megoldásokat kell keresni, azonban egyáltalán nem biztos, hogy ezek házon belül fellelhetők. A húrt csak tovább feszíti, a szakadékot csak tovább növeli a látens, és permanensen jelen lévő stresszfaktor: a Covid teremtette körülmények nyomása, amely mindkét félre a maga személyiségének megfelelően hat, hogy aztán a kettejük közti szakadékot csak tovább növelje.
A modern társadalmakban a betegségek 70-80%-a stresszbetegség. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy az információáramlás mára szinte követhetetlenül gyorssá vált. Míg régebben, ha fel szerettük volna venni a kapcsolatot valakikkel, levélben és telefonon tudtuk megtenni, ma már e-mailek özönlik el az elektronikus leveles ládánkat, és mindenképpen sürgető, soha be nem fejezett élményt keltenek bennünk. Meg kell tanulni félbehagyni, vagy rangsorolni a feladatokat, esetleg delegálni őket. És természetesen, pontosan a nagyon gyors információáramlás velejárójaként, olykor le kell mondanunk a befejezettség-élményről is a pihenés érdekében és oltárán, ha jót akarunk magunknak, alkalmazottainknak és vállalkozásunknak.
Az időkeret ugyanis mindig ugyanannyi marad, és hiába szeretnénk többet belezsúfolni egy napba, ez nem áll módunkban sem most, sem a jövőben. Hacsak a CERN-ben, vagy valahol ki nem fejlesztenek egy dimenziókaput vagy időnyerőt, vagy nem épít valaki időgyárat. Ez azonban egyelőre nyilvánvalóan a tudományos fantasztikum világa, nekünk pedig az a dolgunk, hogy mindig a jelen körülményeihez alkalmazkodjunk, lehetőleg intelligensen. Türelmesnek maradni nehéz… Ugyanakkor mostanra egyetlen választássá vált. Ez is hozadéka a járványnak. Hogy pozitív vagy negatív, egyéni megítélés kérdése.
Szerző: B.E.
#munkaegeszseg #kieges #covid #mentalisegeszseg