A nyugdíjba vonulás az élet egyik sorsfordító szakasza. Tudjuk mindannyian, hogy eljön, de vajon készülünk-e rá olyan mértékben, amennyire az számottevő az életünkben – mentálisan, társadalmilag, szakmailag, anyagilag?
Bizonyára sokan ismerik ezt a szállóigévé lett mondást, amiként az Égigérő fű című ifjúsági film központi alakja, Poldi bácsi sóhajtozik nap mint nap. A lelkiismeretes parkőr ugyanis 52(!) évi szolgálat után éppen nyugdíjba készül, az utolsó napjait tölti a munkahelyén, azaz a főváros egyik kedvelt parkjában, és nagyon nehezen megy neki a szeretett munkájától való elválás. Folyton azt mondogatja, mennyire hiányzik majd neki a szép zöld gyep, amely szinte eggyé vált vele, amelyet ő tartott tisztán, és amelyet a legnagyobb gondossággal mentett meg a parklátogatók által eldobált szeméttől. Mivel a megbecsült – ma úgy mondanánk – közterületi tisztasági menedzser egy lekövezett belső udvaros, gangos házban lakik, nem sok esélye van arra, hogy nyugdíjas évei alatt tovább gyönyörködjön a pázsit szépségében, tehát meg kell barátkoznia a gondolattal: holnaptól minden teljesen másképp lesz. A film folytatásából azonban tudjuk, hogy Poldi bácsi ismerősei, szomszédai összefognak, és mire a kisöreg ténylegesen nyugdíjba vonul, mégis csak lesz gyep a bérház udvarán.
Poldi bácsi története 1979-ben játszódik, és bár valójában egy kitalált cselekmény, mégis ma, 2021-ben is van létjogosultsága. Annak ellenére, hogy a parkőr csak néhányszor jelenik meg a filmben, minden körülötte, azaz a nyugdíjba vonulása körül forog. A mese kiválóan ábrázolja azt a mondhatjuk úgy: kétségbeesést, amit több évtizedes munkában töltött év után megélnek a megérdemelt pihenésükre készülők. Hogyan lesz holnaptól, hogy nem kell bejárnom a munkahelyemre? Mit fogok csinálni egész nap? Kivel tudom megbeszélni a mindennapi kis dolgaimat, hiszen nem lesznek ott a szeretett kollégáim? Fogok-e hasznos elfoglaltságot találni? Hasznos leszek-e egyáltalán? Ma vezérigazgató vagyok, holnaptól csak egy nyugdíjas? Aki nyugdíjas, őt már csak Laci bácsinak, Marika néninek szólítják? Hogyan fogok megélni, hiszen a nyugdíjam jóval kevesebb lesz a fizetésemnél? Mostantól én leszek a bébicsősz, az ügyintéző, a szakács, az ezermester, a kertész a családban, aki bármikor riasztható, hiszen „nyudíjas, ráér”? Szinte mindennap újabb és újabb kérdések merülnek fel, amelyek mind válaszra várnak.
A nyugdíjba vonulás azonban nem az utolsó munkában töltött nappal kezdődik. Jó esetben évekkel, évtizedekkel korábban kötünk egy nyugdíj-előtakarékossági számlát, amelyen a pihenéssel töltött időkre teszünk félre. A pénzügyi szakértők azt javasolják, hogy minél előbb kezdjünk el takarékoskodni, így elébe mehetünk annak, hogy idős korunkban nélkülöznünk kelljen. Sok függ attól, hogy milyen anyagi körülmények között élünk, a nyugdíjunkon (ha jogosultak vagyunk rá) kívül van-e egyéb bevételünk, az életvitelünkre fordítható összeg. Ez ugyanis meghatározza a lehetőségeinket. Viszont az sem biztos, hogy pl. a külföldi utazások teszik boldogabbá a mindennapjainkat.
Ahogy az anyagi gondoskodás, úgy a mentális előrelátás is jó, ha már idejekorán megérkezik az életünkbe. Érdemes már évekkel a tervezett nyugdíjba vonulás előtt azon gondolkodni, hogy mit is szeretnénk, mit is fogunk csinálni, ha már nem kell bejárnunk mindennap a munkahelyünkre. Annak is jó, ha utánakérdezünk, hogy a nők miként járnak jobban: ha igénybe veszik (ameddig még van rá lehetőség) a 40 éves szolgálati idő utáni nyugdíjazási lehetőséget, vagy csak az öregségi nyugdíj idejének eljövetelekor „teszik le a lantot”. Ha a 40 évet választják, még mindig lehet mellette munkát vállalni, mint ahogy később is, viszont jó, ha előre számolunk: anyagilag melyik lehetőséggel járunk jobban, bírjuk-e a munkát, az esetleges társasághiányt, szüksége van-e a családnak a helytállásunkra stb.
Ebből is látszik, mennyi tényezőt érdemes figyelembe venni egy ilyen fontos, az életünket jelentősen meghatározó esemény előtt. Azonban azon mindenképpen gondolkozzunk el: mi tesz boldoggá minket. Sokan úgy élik meg, hogy egész életükben szolgáltak: a családjukat, a munkahelyüket, a környezetüket. Lehet, hogy háttérbe szorult az „én”, a saját vágyaink, örömeink, amelyeket ebben az új életszakaszban viszont megélhetnénk. A ma nyugdíjba vonuló 50-esek, 60-asok többsége már korántsem olyanok, mint elődeik. Másodvirágzásként élik meg ezeket az éveket, és ebben benne van az is, hogy a saját kedvükre is szeretnének tenni. Utaznak, dolgoznak (de már valami mást, mint az előző évtizedekben), a hobbijuknak élnek vagy valami újat tanulnak, ami persze nem zárja ki azt, hogy ne foglalkoznának a családdal, az unokákkal. Akinek van terve, aki tudja, hogy mit csinál holnaptól és készül is rá, nem lesz Poldi bácsi, mert már várja, hogy új dimenziók nyíljanak meg előtte. Úgy érzi, eljött az ő ideje, kapott egy lehetőséget. Amivel már csak élni kell.
Szerző: K.T.
Fotó: Envato
#nyugdij #mentalisegeszseg #ongondoskodas #karrier