Nem is kell befejezni a mondatot, mindenki tudja, hogy mi következik utána. A „de sajnos nem tudjuk tovább foglalkoztatni” tartalmat többféleképpen is megfogalmazzák a munkáltatók, attól függően, hogy milyen indokkal köszönnek el a munkavállalótól. Ha egyáltalán elköszönnek vagy megköszönik az addigi munkáját, mert ez bizony sokszor elmarad a felmondás vagy szerződésbontás közlésekor.
A legjobb indok, amit hallottam egy határozott idejű szerződés meg nem hosszabbítása alkalmával, az az volt, amikor a vezérigazgató úgy fogalmazott: az eltelt négy(!) évben nem érezte a kolléga elköteleződését a cég iránt. De hogy ez a vállalat értékrendjétől távol álló munkavállalói magatartás miben nyilvánult meg és miért várt négy évig ennek visszacsatolásával, az soha nem derült ki. Egy elválás, még ha céges is, senkinek sem könnyű. De miért nem lehet őszintének lenni?
A fővárosi székhelyű, de országos működésű cég HR-ese megjelent a vidéki egységnél, amelynek vezetőjével közösen értesítették a kollégákat a csoportos létszámleépítésről. Egyenként hívták be a munkatársakat a tárgyalóba, ahol néhány perc alatt kiderült a hetek óta tartó szóbeszéd – már hogy kit küldenek el és ki marad – valóságtartalma. Ott ült egymás mellett a helyi főnök és a teljesen ismeretlen HR-es, velük szemben pedig a több évtizede lelkesedésüket, tudásukat, elkötelezettségüket munkájukba adó kollégák, akik tegnap még Juditka, Zsuzsó, Lacika stb. névre hallgattak. A telephelyvezető azzal törte meg a csendet: „Ilonka, én mindent megpróbáltam, de…”. Innen nem tudta folytatni, mert Ilonka csak ennyi mondott: „Ernőke, erre nincs szükség. Hol kell aláírni?” És utána néhány perc alatt megbeszélték a további adminisztratív teendőket. Majd következett az összepakolás és a kicuccolás 17 év után az irodából. Ez még egy szerencsés helyzet volt, mivel nem „kérték meg” a kollégákat, hogy azonnal vigyék el a holmijukat, a bejelentés után nem zárolták rögtön a számítógépeiket, tehát volt idő lementeni a személyes jellegű tartalmakat (ami óhatatlanul is felkerül a céges gépre ennyi idő alatt).
De nem ritka, amikor mindenféle „bűn” elkövetése nélkül, váratlanul bocsátanak el valakit (olyat is hallottam, hogy nem volt szimpatikus a 25 éve ott dolgozó kolléga az új vezetőnek), és bejelentése után rögtön zárolják a számítógépét, illetve megkérik, hogy most azonnal pakolja össze a holmiját és hagyja el az épületet. A dolgozó pedig ott áll értetlenül, méltóságában megalázva, mert egészen addig úgy tudta, hogy nem követett el semmilyen hibát, mégis holnaptól nincs munkahelye. (A kollégái pakolták össze a személyes tárgyait és hívtak neki taxit, hogy haza tudjon menni, annyira megbénult a bejelentéstől.)
A lebegtetés, a valódi ok kimondásának hiánya egész életre elkísérheti a munkavállalót. Keresi a miérteket, nem tudja, mit kellett volna másként csinálnia, bizonytalanná válik, hogy a következő munkahelyen mit és hogyan tegyen annak érdekében, hogy megfeleljen az elvárásoknak. De az igazi indok elhallgatása a többi munkavállalóra is hatással van, hiszen nem tudhatják, hogy holnap nem éppen rájuk kerül-e sor.
Egy felmondás közlése a vezetőnek sem könnyű (legalább is a legtöbbjüknek nem). Figyelnie kell a törvényesség betartására, hiszen könnyen támadhatóvá válik, ha nem megfelelő indokkal vagy eljárással válik meg addigi munkatársától. Sokan nem is vállalják fel a rossz hír hozójának szerepét, azt átruházzák a HR-esre vagy a közvetlen felettesre (még ha ők maguk testesítik is meg a munkáltatót). Nem akarnak szembesülni a távozó kolléga reakciójával, esetleg a női könnyekkel, amit képtelenek kezelni, és még a gondolattól is távol akarnak maradni, hogy mit jelenthet (jobb esetben csak rövid ideig) „kint lenni az utcán”, azaz állás nélkül maradni. Pedig a vele szemben ülő tegnap még körön belül lévő embernek leginkább őszinte, egyenes beszédre, a munkája megköszönésére lenne szüksége ahhoz, hogy emberi méltóságát megtartva tudjon továbblépni. Mert ő még tegnap értékes munkavállalója volt a cégnek, és lehet, hogy megváltoztak a körülmények, attól ő ugyanaz a felkészült, dolgozni vágyó munkaerő marad. Jó lenne, ha emberként (aki mögött sok esetben egy család áll), felnőttként tekintetének rá, aki képes megérteni, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni, így könnyebben elfogadná a döntést, ha tudná, nem a saját hibája miatt kellett távoznia.
Szerző: K.T.
Fotó: Envato
#elbocsatas #munkahely #hr #kommunikacio #karrier #felmondas