Az egyik hazai, sokak által hallgatott reggeli kereskedelmi rádiós műsorban hallgatók jelentkezhettek egy játékra, amelynek a „nyereménye” egy szabadnap volt. A műsorvezetők felhívták telefonon a játékba bejutott hallgató (aki ott volt mellettük) közvetlen főnökét és megkérdezték tőle, hogy lenne- e olyan jó fej, hogy aznapra szabadságot ad a munkatársának. Ha igen volt a válasz, mindketten nyereményben részesültek, plusz a játékosnak aznap nem kellett bemennie dolgozni.
Abban a néhány adásban, amit hallottam, egy felettes sem mondott nemet, még a közigazgatásban dolgozók közül sem. A játékos kapott egy finom kávét, vásárlási utalványt és aznapra felmentést a munka alól. A játék célja az volt, hogy énidővel ajándékozzák meg a hallgatót, aki kedve szerint szinte bármire fordíthatta a felszabaduló nap közbeni nyolc óráját. De mire is lehet fordítani egy ilyen égből kapott ajándékot? Te mernéd „csak úgy”, magadra „pazarolni”?
Ha már eljöttem otthonról, akkor kihasználom az időt, és lófrálok egyet a városban – lehet ez az egyik időtöltés. Igaz, hogy még csak reggel 7 óra van, szinte semmi sincs nyitva, ezért leülök egy padra és nézem a tovasiető tömeget. Most van időm arra, hogy kívülről lássak rá, hová rohan a sok ember, akiknek nincs idejük észrevenni a körülöttük zajló világot, a napsütést, a poros utak mentén is az életet hirdető virágokat.
Vagy ott vannak a dugóban álló autók, amelyek többségében egyvalaki ül unott arccal, néha bosszús, ideges ábrázattal, hogy mikor lódul már meg a sor, hiszen be kell érni, még parkolóhelyet is kell keresni, és különben is pont ma, amikor kiemelten fontos a pontosság, vált pirosra a lámpa, zárják le a sávot, robban le előttem egy autó… Ülök a padon, most kívül vagyok a pulzáláson, nem érint meg a rohanás, így észreveszem a kézen fogva közlekedő anya-lánya párost, a világra rácsodálkozó naiv tekintetet, a viccesen totyogó apró lábú kiskutyát, a szerelmére váró, a telefonjából folyton fel-felnéző kamaszfiút, vagy a fütyörészve kukákat ürítő szemeteseket. Még csak tíz perce nem csinálok semmit, mégis mennyi mindennek vagyok a részese!
Ha már nem kell bemennem dolgozni, akkor legalább elintézhetem az ügyes-bajos dolgaimat, amire a munka és a család mellett nem jut időm. Az aktuális lista mindig ott lapul a zsebemben, most végre nem kell kapkodni, akár sétálhatok is a bank és a bolt között. Ma nem izgat, hogy sorba kell állnom, nem sietek sehová, viszont észreveszem, milyen feszültek, idegesek az emberek. De nem veszem át tőlük ezt a rezgést, inkább végiggondolom, hogy milyen sorrendben jutok el a megfelelő helyekre, és ebbe a sorba még egy kis kitérő is belefér.
Már olyan régen el szerettem volna menni a könyvesboltba, csak úgy nézelődni, beleolvasgatni egy-egy kötetbe, vagy bekukkantani abba a naturaboltba, aminek a címét már ezer éve feljegyeztem, de valahogy soha nem vitt arrafelé az utam. Ma beülhetek egy önkiszolgáló étterembe, végre nem időre kell bekapnom az ebédet, és még egy sütit is megengedek magamnak. Otthon úgy tudják, hogy dolgozom, így senki sem keres, nem kéri számon, hogy hol vagyok, egyszerűen csak vagyok… Hazafelé még egy turiba és benézek, miért ne?
De régen vágytam egy olyan napra, amikor nem kell bemennem dolgozni! Most a többiek ott ülnek az íróasztalnál, Klári épp ilyenkor szokta megfőzni az első kávét, biztosan arról beszélnek, hogy milyen mázlista vagyok. A főnök kiosztja másnak az aznapi munkámat, valószínűleg néhányan dödögnek, hogy miért pont nekik kell átvenniük, de én is szoktam mást helyettesíteni. Persze azt még csendesen hozzáteszi a főnök, hogy azért ebből ne csináljunk rendszert. Itt van a szatyromban az ebédem, most mi legyen vele? Ebédidőig nem bírja ki, megbuggyan ebben a melegben, akkor meg miért cipeljem magammal mindenhová? De hová is mennék ezen a szabadnapon?
Olyan jól hangzik: énidő, de semmi ötletem sincs, mivel tölthetnék el egy egész napot. Kinn az utcán, céltalanul. Még a mellékhelyiség-használatért is fizetni kell. Az irodában mindennek megvan a maga ritmusa és ideje, így gyorsan el is telik a munkaidő. Mit fogok én nyolc órában csinálni? Felhívom a feleségemet, hátha van egy jó ötlete…
Hú, de jó, hogy kaptam ajándékba egy teljes napot! Már mióta ki akartam takarítani a lakást, a garázst, de mindig láb alatt volt valaki, vagy az az egy-két óra, ami a munka-család-miegymás mellé belefért, az csak elkezdeni lett volna elég, így neki sem duráltam magamat. De most, most úgysincs otthon senki, irány haza, és hajrá! De furcsa az üres lakás, mennyire mások a hétköznapi nappali fények, mint az estiek vagy a hajnaliak! A szomszédok dolgoznak, ezért csend van a környéken, csak az utcazaj ér el hozzám. Szinte soha nem vagyok egyedül az egész lakásban, amikor kiélvezhetném azt a „luxust”, amit a magunk számára teremtettünk.
Mert azért rendezkedtünk be így, ahogy, hogy kényelmes, minden igényünket kielégítő legyen az otthonunk. Amit csak ritkán tudunk igazán birtokolni, hiszen alig vagyunk itthon. Így én inkább most kipróbálom, tényleg jól terveztünk-e, valóban olyan-e az elrendezés, ami minket szolgál. Igen, kényelmes a kanapé, a tévé épp megfelelő távolságra van, és a hűtőszekrény is pont olyan közel, ami még nem terhel meg, ha ki akarok venni egy… Végre, egy valódi szabadnap!
Fotó : Envato
Szerző ; K.T.
#munkavegzes #szabadido #karrier