Házinyúlra nem lövünk! – ismételgette magában, és még néhány percig el is hitte, hogy ennek tényleg így kell lennie. Sokáig nem akarta észrevenni a kedves közeledést, a sokszor magán felejtett figyelmet, a csak neki szóló „hogy vagy?” kérdéseket. De aztán amikor egy vörös rózsát talált az asztalán, valami átfordult benne. Igen, mégis a munkahelyi szerelem áldozata lett.
Az első randevúk szigorúan a „köz”-től távol, erdőben, a lakás négy fala között zajlottak. Hatalmas séták a fák tövében, véget nem érő beszélgetések (jé, besötétedett), vagy otthon, a kanapén a napfelkeltéig tartó mesélések… Aztán mindketten külön úton, más-más időpontban közelítették meg az irodát, hogy elejét vegyék a szóbeszédnek. Bent napközben, ha csak nem volt közös része a munkának, kerülték egymást, inkább néhány sms-t váltottak, ha valamit gyorsan tudatni akartak a másikkal, de különösképpen nem keresték egymás társaságát. Hónapokig tudták titkolni, hogy egy ők már egy párt alkotnak.
A nagy lebukás egy bevásárlóközpontban következett be. A mozgólépcsőn szembejött egy kolléga, és meglátta, hogy a fiú és a lány kézen fogva áll. Mosolygott, köszönt, és innentől tudták, hogy tovább nem lehet titkolni a kapcsolatot. Ugyan maguk nem vallottak színt bent, de elterjedt a szerelem híre, és ahogy lenni szokott, minden csoda három napig tart, egy idő után már nem ez volt az első számú téma a kollégák között a stúdióban. Megszokták, hogy ők együtt járnak, elfogadták, még a főnöknek sem volt semmi kifogása.
Aztán egyszer megjelent egy meghívó a faliújságon. Egy esküvőre szóló invitálás volt, de nem az övüké. Az egyik kollégájuk házasodott és szeretettel látta a szertartáson a többieket. Az ő esküvői meghívójuk nem jutott el a munkahelyig, mert a ceremóniát szűk családi körben akarták megtartani. Már hónapokkal azelőtt összeházasodtak, mint ahogy a kolléga meghívója feltűnt.
Így esett meg, hogy a stúdióvezető az egyik értekezleten nyíltan a lánynak (aki akkor már asszony volt, de a neve nem változott meg) szegezte a kérdést: te most házas vagy vagy nem vagy házas? Mire a mellette ülő megjegyezte, hogy ez most miért érdekes, ez mindenkinek a magánügye. Mint kiderült, mégsem, mivel a jogállást be kellett volna jelenteni a munkaügyi osztályon. Amikor világossá vált, hogy már régen túl vannak „az eseményen”, néhány munkatárs megsértődött, hogy miért nem hívták meg, de három nap után ez a csoda is elült.
Azóta eltelt 22 év, a munkahely is régen megszűnt, az ott dolgozók a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, de a házasság, azóta a családdá bővült kapcsolat a mai napig is él és virul. Mindez nem történhetett volna meg, ha a fiú és a lány tartotta volna magát a ki tudja, ki által és milyen okból kitalált mondáshoz: Házinyúlra nem lövünk. Tényleg, miért is nem?
Szerző: K.T.
Fotó: Envato
#karrier #munkahelyi szerelem #munkajog