Magyarország és a hazai politikai kultúra furcsa, nemkülönben történelmi távlatokhoz képest is viharos gyorsasággal változott az elmúlt 100 évben. A XX. századi totalitárius rendszerek „beletömték” a magyarok fejébe, hogy a munkahelyen nem beszélünk politikáról, vagy legalábbis kétszer is meggondoljuk, nyilvánítunk-e véleményt. (Itt, most nem érintjük a kötelező politikai színvallásokat, mint a Kádár-korban.)
Aztán a rendszerváltástól kezdve érzékelhető volt valamiféle fellélegzés, a magyar társadalom kóstolgatta a demokráciát, a szabad véleménynyilvánítást, akár még a munkahelyen is. Aztán mintegy 20 éve valami megszakadt ebben a folyamatban, és a politikai érzelmek lávaként törtek fel az emberekben. Talán sokan emlékeznek még, hogy akkoriban sokszor családi, baráti kapcsolatokat törtek ketté a politikai viták.
Persze meg kell állapítanunk, hogy mint minden, ez is egy tanulási folyamat. Dr. Kocsis Ildikó ügyvéd ír arról, hogy jó lenne átvenni ebben az amerikai modellt, amely szerint „a munkáltatók többsége nagyon komolyan veszi a politikamentes munkahelyi környezetet. A munkahelyen a munkatársak között nem ez a téma, így jól megfér egymás mellett, mi több, jól együttműködik a munkában mind az egyik, mind a másik politikai irányvonalat valló munkavállaló. Ez a munkahelyi kultúra része, minden munkatárstól elvárt a politikai vélemények munkahelyi közlésének mellőzése. Ez azon túl, hogy segíti a munkahelyi együttműködést, a mindennapok részévé teszi az egymás iránti toleranciát és tiszteletet”.
Miközben Magyarországon a 20 évvel ezelőtti tapasztalok és sérelmek okán inkább visszavonulás van a felek részéről, a munkahelyi politizálás megszűnni látszik. Ehhez képest egy muszlim fejkendő viselése elindított egy diskurzust az Európai Unióban, amely során az Európai Unió Bírósága egyik ítéletében fogalmazta meg az elfogadható megoldást.
A munkáltatói érdek és az ügyfél elsőbbsége
Bár a Bíróság a fejkendő mint vallási szimbólum viselésével kapcsolatban döntött, érzékelhetően egyfajta iránymutatást is adott a szabad véleménynyilvánítás és a korlátozható munkavállalói jogok között.
A bíróság ugyanis megállapította,
„hogy jogszerű célnak minősülhet a munkáltatónak a politikailag, világnézetileg vagy vallásilag semleges politika kifejezésre juttatására irányuló szándéka”.
Azaz a szabad véleménynyilvánítás és kinyilatkoztatás addig ér, amíg egy harmadik fél, elsősorban ügyfél (vásárló, üzleti partner) jogos vagy vélt érdekeit nem sérti vagy sértheti.
Ezzel a bírósági döntés valójában a munkáltató kezébe adta a döntést, hogy mit fogad el, mit vár el ebben a helyzetben.
Belső szabályozás, belső munkahelyi kultúra, és pont
Könnyű persze azt javasolni, hogy a munkahelyen inkább ne politizáljunk, mert az csak sérüléseket, visszás helyzeteket hozhat (gondoljunk csak bele, amikor kiderül, a főnök politikai hitvallása lényegesen másabb, mint az egyik legfontosabb beosztottjáé…).
A politikai vélemény, kivált egy választás idején, nyilvánvalóan beszédtéma lehet. Ezekre a helyzetekre javasolt a munkáltatónak, hogy belső szabályozási folyamaiban térjen ki a munkahelyi politizálásra is, így a jogok és kötelezettségek útvesztőjében egyértelmű iránymutatást adhat meglévő és új munkavállalóinak is.
És akkor még ott van a tolerancia is
Bár nem teljesen idevág, mégis érdemes azért megemlíteni a másik véleményének, hitvallásának elfogadását is. Több mint 10 évvel ezelőtt Beer Miklós, a Váci Egyházmegye ma már nyugalmazott püspöke nyilatkozta, hogy
ő különösen büszke arra, hogy több ateista barátja van, mint hívő, akikkel sokkal több mindenről tudnak beszélgetni, mint hasonló gondolkodású embertársaival.
Ez a hozzáállás méltóképpen mutatja a véleménynyilvánítás és a szabadságjogok, valamint azok elfogadásának dinamikáját.
Mert ha mindannyian így működnénk, nem lenne kérdés a munkahelyi politizálás sem. Addig pedig maradnak a belső szabályzatok.
ZBT
Fotó: Envato