A fenntarthatóság napjaink alapkérdésévé vált, amelyre úgy az egyéneknek, mint a nagyobb csoportoknak, például munkahelyi közösségeknek is illik megfelelően reagálni. Dr. Wilhelm Mártával, a Pécsi Tudományegyetem TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet egyetemi tanárával boncolgatjuk a témát.

Ha abból indulunk ki, hogy a munkahelyeken egy problémát egy teljes teamnek együtt kell tudni megoldani, tekinthetünk a Föld nevű munkahelyre egy nyolcmilliárd főt számláló csapatként is, ahol egy globális szintű kihívásra illenék megfelelő szintű választ adnunk. Minden további tevékenységünk alapjául szolgál a környezetünk. Megóvása, biztosítása ennek megfelelően mindennél előbbre kell(ene), hogy kerüljön. Mindezek megszervezése, lebonyolítása akkora komplex feladat, hogy egyelőre csak kis egységekre bontva tudunk reagálni, és igyekszünk sok kicsi sokra megy alapon egyenként hozzájárulni a további hanyatlás megfékezéséhez.

Ha az innovatív ötletek összeadása, a brainstorm, fázishoz jutunk, azonnal felmerülnek a nehézségek, hogy az évmilliók alatt kialakult komplex természetes rendszerbe belenyúlni, úgy, hogy nagy a tét és egyszerűen fogalmunk sem lehet a hosszú távú következményekről, elég nehézkes. Itt van például a mesterséges fotoszintézis lehetősége, ami újra és újra előkerül a szén-dioxid koncentráció csökkentésére kialakítandó eszközként. Valójában a szén-dioxid-oxigén gázcsere ennek a bonyolult biokémiai folyamatrendszernek csak töredékét teszi ki, ezt egy kémcsőbe egyszerűsíteni minimum merész kezdeményezés: fogalmunk sincs arról, milyen következményekkel jár hosszú távon, milyen arányokat lenne érdemes kezdetnek meghatározni, hangozzék a módszer akármilyen biztatóan is elsőre. Ráadásul mindeközben ott van néhány meredek ötlet is az emberi elme tarsolyában, mint például klónozzunk mamutot, éppen ezekben a válságos időkben, amikor örülünk, ha az időszerű természetes élővilág egy részét sikerül megmenteni. Az ököszisztéma, a biodiverzitás szempontjából az ilyen ötletek hajmeresztőek, még akkor is, ha nagyon hatásosan mutatna egy tanulmányban, hogy lám, már erre is képesek vagyunk, szeretnénk Teremtőt játszani, de nem árt, ha előre leszögezzük a határainkat és megtanuljuk elfogadni őket.

Ugyanis egy egészen egyszerűnek tűnő apró beavatkozás a természet rendjébe hatalmas változássort indít meg. Ha például valamilyen szennyező anyagot juttatunk a talajba vagy a vízbe, az egészen biztosan visszakerül hozzánk valamilyen úton-módon. Bekerül a víz körforgásába: csapadékként hullik vissza az óceánokból, ahova lassacskán eljutott, hiszen a vízmolekulák bolygószerte összeköttetésben állnak egymással. Ha egy giliszta a szennyezett talajból táplálkozva egy madár csőrében köt ki, vagy egy szarvas a szennyezett fű lelegelését követőn végzi tányéron, akkor máris az ember a folyamat végső állomása. Erre a végtelen körfolyamatra számtalan példát láthatunk még. Gondoljunk Ausztrália élővilágára, ahol az Európából betelepített állatok a mai napig megoldhatatlan problémák elé állították a környezet állapota iránt érzékeny lakosságot.

A nagy közös projektmunkának tehát megannyi kérdéses pontja van, nincs pontosan meghatározott munkamenet, célterv, irányítás, csak találgatások, próbálkozások. Mi persze mégis igyekszünk a legjobb tudásunk szerint a legkevesebb kárt okozva átmenekíteni környezetünket utódainknak használható állapotban. Nagy a tét, és ettől a tudattól sem lesz könnyebb a feladat.

Fotó: Envato

Szerző: B.E.

#fenntarthatosag #kornyezetvedelem #biodiverzitas #felelossegvallalas