Lehet akár szerencsésnek is nevezni azt, akinek a pályafutása során egyszer sem kell szembenéznie a munkanélküliséggel, azaz nem kell átélnie a két munkahely közötti főként bizonytalansággal jellemezhető időszakot. A jövőtől való félelem főként akkor kúszik be az állásváltáshoz kapcsolódóan, amikor már nincs meg a régi, és még nem látjuk az új helyünket, közben pedig nem rendelkezünk a létfenntartásunkhoz szükséges jövedelemmel.
Gondolhatjuk, hogy talán könnyebb azoknak, akik maguk döntöttek a váltás mellett, azaz ők álltak fel és mondtak búcsút az előző munkahelyüknek, mint azoknak, akiket ilyen helyzetbe hoztak, vagyis a munkáltató kötött útilaput a talpukra. Annyi a különbség a két helyzet között, hogy előbbinél kimarad egy fázis a történtek feldolgozásából és (talán) hamarabb készen állnak az új felé forduláshoz, míg utóbbiaknak meg kell érteniük és magukévá tenniük az elbocsájtást, és csak ezután léphetnek tovább. Viszont mindkét esetben szükség van az önmagunkba vetett hitre, türelemre, kitartásra és valószínűleg új nézőpontok elsajátítására is.
Most mi lesz, hogy találok munkát (ennyi évesen, ilyen végzettséggel, nyelvtudás nélkül stb.)?
Ha nem lesz néhány hónapon belül bevételem, nem tudom fizetni a számláimat, nem lesz mit ennünk, még az is lehet, hogy a kukából kell összeszednem az ennivalót… Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavaroghatnak az ember fejében, amikor először marad magára a létbiztosságát jelentő állás elvesztése után. Persze, ez is megtörténhet (de valószínűleg nem most), mint ahogy az is, hogy holnap, egyik pillanatról a másikra találunk egy nekünk való munkát. Mivel az ember a túlélési ösztön miatt évezredek óta a védekezésre van programozva, ezért könnyebben észreveszi az őt veszélyeztető körülményeket, helyzeteket, így indulnak be a negatív végkifejletet előrevetítő gondolatai. Viszont ezzel kizárja a pozitívan, azaz a sikerrel végződő megoldás lehetőségét is, pedig aminek energiát adunk, amire fókuszálunk, amivel sokat foglalkozunk, abból számíthatunk eredményre.
Ahogyan a poszttraumás stressz legyőzésében hatalmas tapasztalatra szert tett dr. Edith Eva Eger auschwitzi túlélő, klinikai szakpszichológus Az ajándék c. könyvében fogalmaz: „amire odafigyelsz, megerősödik”. Ezért azt ajánlja, hogy figyeljük meg a belső beszédünket. A „kellene”, „nem lenne szabad”, „az én hibám”, a „lehetett volna rosszabb is” kifejezéseket, amelyek bűntudatból és szégyenből fakadnak, váltsuk fel „a kedves és szerető beszéd napi rutinjával”. Ez is hozzásegít bennünket ahhoz, hogy jóban legyünk magunkkal, mert egy ilyen „válsághelyzetben” (is) legfőképpen magunkra fogunk tudni támaszkodni.
Talán a legnehezebb az, hogy megtartsuk az önbecsülésünket…,
… hogy elhiggyük: azért, mert ma, jelenleg nincs állásom, nem vagyok rosszabb, tehetségtelenebb, ügyetlenebb, mint mások. Még ha nehéz is, mindenképpen tudatosítsuk magunkban: ez egy átmeneti helyzet, tart, ameddig tart, de nem végleges. Ha képesek vagyunk elhinni, hogy találhatunk megfelelő munkát (állást), ha az „igen”-eket és nem a „nem”-eket erősítjük, már tettünk egy lépést a megoldás felé.
Jó, ha van segítségünk az álláskeresési folyamatban, akár szakmai támogatást is igénybe vehetünk, ami által feltérképezhetjük a lehetőségeinket. És itt érdemes lehetőségekben gondolkodni, azaz ahelyett, hogy leszűkítenénk a leendő munkánkat, megnézni, hogy a rendelkezésre álló szaktudással, képességekkel, tapasztalattal milyen munkakörökben tudunk érvényesülni.
Esetleg az is kiderülhet, hogy nem új állásra, hanem új munkára van szükségünk és mondjuk önálló vállalkozást indítunk (amihez megkereshetjük a támogatásokat stb.). Hasznos, ha körülnézünk a gazdaságban, a munkaerőpiacon, hogy mire van ma kereslet (ezt a koronavírus-járvány markánsan átrajzolta), átbogarásszuk az álláshirdetéseket, megkérdezzük az ismerőseinket, hogy tudnak-e üres helyről (az állásajánlatok jelentős részét még ma sem hirdetik meg). Számos álláskeresési eszköz létezik, amiket bevethetünk.
„Bátorság kell hozzá, hogy az ember el ne csüggedjen”
Szintén dr. Eger könyvében olvasható az a gyakorlat, amelyben a „nem tudom”, a „muszáj”, a „kellene” és a „próbálom” szavak használatára hívja fel a figyelmet. A „nem tudom” azt jelenti, hogy nem fogom, a „muszáj” és a „kellene” azt jelenti, hogy lemondok a döntés szabadságáról, a „próbálom” pedig egyszerűen hazugság. Dr. Eger azt javasolja, dobjuk ki ezt a fajta beszédet a szótárunkból, a félelem nyelvét helyettesítsük a „tudom”, az „akarom”, a „megcsinálom”, az „úgy döntöttem” és a „képes vagyok rá” kifejezésekkel. A szakpszichológus szerint „bátorság kell hozzá, hogy az ember el ne csüggedjen”, ezért érdemes tudatosítanunk azt, ami már a miénk, amit már elértünk – akár az emberiség globális szinten, akár mi magunk, személyes szinten.
Írjuk össze tíz perc alatt, hogy most mi jobb, mint volt öt éve, miket csináltunk meg, min javítottunk. Ez a gyakorlat arra irányítja a fókuszunkat, hogy minden változik, fejlődik körülöttünk, és semmi új nem történt meg korábban. Ahogy fogalmaz: „az elvégzendő munka a remény katalizátora legyen, ne a kétségbeesésé. A remény pedig beruházás a kíváncsiságba”. Tehát ebben a két munka közötti köztes létben is érdemes előre tekinteni, nem pedig visszafelé.
Szerző: K.T.
#onismeret #karrier #munkanelkuliseg #lelkiegeszseg