Munkamegosztás a nemek között? Társadalmilag érzékeny téma, miközben lehet róla egzaktul is beszélni, biológiai, fiziológiai paraméterek mentén. Prof. Dr. Wilhelm Mártával (PTE TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet) most ezt kíséreljük meg.
Elsősorban a kutatások mérhető eredményeire, tudományos megközelítésre vagyunk kíváncsiak, hiszen manapság akár veszélyes terepre is tévedhetünk a puszta filozofálgatás mentén. Miközben a témát illetően tiszteletben tartjuk mindenki érzékenységét, nem mehetünk el a tények mellett, hogy a nőstények és a hímek, a férfiak és a nők fizikailag, biológiailag egészen más feladatkörökben jeleskednek gyári beállításaik szerint, amiképp a fizikai állóképességük is különböző mértékű és jellegű. Ez nem jelenti azt, hogy egyikük ne tudná elvégezni a másik feladatát (eltekintve egy-két szélsőséges példától, amikor egy nő számára kifejezetten veszélyes lehet egy fizikailag megterhelő munka), csak valószínűleg máshogy, vagy kevéssé hatékonyan fogja azt megtenni. Ennek oka kézenfekvő: ha hosszú időn keresztül (evolúció) különböző feladatokra alkalmazkodik a két nem, az megjelenik a testfelépítésben, az agyműködésben, a hormonháztartásban és így tovább.
Induljunk csak ki abból, hogy miközben a nőstény csimpánzok izomzata a kölykeik cipelését, menet közbeni élelmezését szolgálja, a hímek két lábra ágaskodva verekszenek meg egymással a csoporton belüli dominanciáért, rangsorért. Ez a csípő és comb izomzatában, a végtagok izomzatának lefutásában is nyomon követhető.
A biológiai válaszok lassan alakulnak ki, és lassan is módosulnak. Általában több millió év egy-egy evolúciós változás futamideje, ami majd hirtelen változásban lesz látható a külső szemlélő számára. Innen következik, hogy noha a társadalmi konstrukciók jóval dinamikusabban és rugalmasabban alakulnak, mint a biológiai, azokat a fiziológiai adottságok nem képesek gyorsan követni. Igen, testünk sok szempontból az ősemberé, vagy, ha még régebbre nyúlunk vissza, szegről-végről a majomé. Már az emberszabásúakra is jellemző, hogy képesek hordában célzottan vadászni, míg természetesen az összegyűjthető növények teszik ki élelmük nagy részét. Az ember fiziológiai adottságai nagyjából még mindig ennek a beállításnak megfelelően programozottak.
Kísérletek során kiderült, hogy a megfigyelt kisfiúk és kislányok zöme az alábbi módon játszik: a kislányok hosszabb ideig és kisebb intenzitással, a fiúk nagyon intenzíven, rövidebb ideig. Ismerős ugye? A bogyógyűjtögetéshez kitartóbb, hosszabb figyelem és fizikai strapabírás kell, viszont kisebb intenzitású, úgy fizikailag, mint az idegrendszerre nézve. Ez a figyelem könnyebben osztható: a bogyó nem szalad el, közben lehet a kölykökre is figyelni. Bezzeg, ha a mamutvadászat közben alábbhagyna, megoszlana a figyelem, vagy nem feszülnének egyszerre az inak a megfelelő pillanatban, a horda bottal üthetné a zsákmány nyomát. Bogyógyűjtés közben remekül lehet társalogni, a gyerekekkel foglalkozni, figyelni a veszélyes ragadozókra és akár egy kicsit pletykálkodni, elkülönült csoportokat formálni is, hiszen ez szintén nem fogja befolyásolni a leszedett bogyó mennyiségét (miközben a ragadozók miatt az összefogás is kívánatos) … Hajtás közben viszont az állat meghallja a trécselgető vadászokat, akik nem engedhetik meg maguknak a széthúzást sem.
A férfi és női izomzat ugyan nem mutat jelentős különbségeket még molekuláris szinten sem, az inak felépítése viszont igen, így a férfiak (ugyanolyan izomtömeg esetén is) erősebbek, ez vitathatatlan.
Innen már csak egy ugrás vezet a standard szerepek kialakulásához, verzióikhoz, változásaihoz, a társadalmi sokszínűségek mentén kialakuló civilizációs válaszokhoz, amik szintén megérnek egy misét.
Szerző: B.E.
Fotó: Envato
#karrier #munkaegeszseg #munkamegosztas #egyenjogusag
