Hosszú ideje a négy fal között élünk. Ha olykor szorongást, nyugtalanságot, ingerlékenységet, esetleg lehangoltságot, enerváltságot tapasztalunk magunkon vagy környezetünkön, az teljesen természetes. Nézzük Professzor Doktor Wilhelm Márta (PTE TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet) hozzáfűznivalóit.
Biológiai tény, már-már közhelyként emlegetjük, hogy az ember társas lény. A fajok nagy változatosságot mutatnak életvitelüket illetően, így az, hogy egyedeiknek éppen mekkora az ideális élettér, teljesen különböző. Az úgynevezett ökológiai fülkék egészen eltérő méretűek, ezeken belül, megfelelő közelséget érzünk fajtársaihoz, ugyanakkor elegendő személyes tér is rendelkezésére áll. Az embernél ez egy főre vetítve körülbelül negyven négyzetméter.
Természetesen sok helyütt az emberek apró kunyhókban élnek, vagy kis házakban alszanak többen egy helyiségben, ám ezeket többnyire csak alvásra használják, és életük voltaképpen a szabadban zajlik. A déli népek az utcán élnek. Ha elegendő napsütés és fény áll rendelkezésre, mit is keresnének a falak között?
Amikor tehát a négy fal közé szorulunk, hosszabb időre, többen, akkor egyszerre jelentkezik stresszfaktorként a bezártság (nem tudjuk elhagyni a helyszínt, nem tudunk kijutni a tágabb térbe) illetve az összezártság: egy kisebb lakásban nem jut elegendő élettér egy-egy főnek. A szervezet biológiai ösztöneinek megfelelően stresszreakciókat ad egy ilyen helyzetre, és ebben nincs semmi meglepő, az lenne különleges, ha nem adna. Nem kell tehát elkeserednünk, ha átmenetileg úrrá lesz rajtunk a nyugtalanság, vagy a lehangoltság. Legyünk tisztában vele, hogy a testünk éppen kortizolt és más stresszhormonokat termel, mert legszívesebben elhagyná a helyszínt.
Szerencsére tudatos lényként fel tudjuk fogni a helyzet végességét, azt, hogy ez nem marad örökre így. Emberként megértjük az időt, és célelvűen is tudunk gondolkodni. Ennek megfelelően, amikor nem kell kilátástalansággal és teljes bizonytalansággal dacolni, vagy legalábbis reménykedünk benne, hogy megpróbáltatásaink végesek, megtervezhetjük, hogyan vészeljük át az átmeneti bezártságot.
Ha a fizikai kontaktus egy ideig nem is lehetséges, próbáljunk valamilyen módon kommunikálni barátainkkal, szeretteinkkel. Erre alkalmas egy közös online ebéd, kávézás, akár közös mozgás is. Ha huzamosabb időt kell összezárva töltenünk kisebb lakásban, szervezzük meg, hogy mindenki el tudjon vonulni egy kicsit töltekezni, kikapcsolni, relaxálni. Minden családtagnak biztosítsunk egy kis én-időt, amíg feltölti tartalékait.
Egyéb írásainkban már szó esett róla, hogy ha tehetjük, mozduljunk tágasabb terek felé, például vidékre. És ne feledjük, hogy bár a stresszhelyzet arra ösztökél minket, hogy minél többet együnk, ismét a mozgás nyújthat valódi megoldást rövidebb és hosszabb távon is átmeneti kínjainkra. Bátran álljunk fel gyakrabban nyújtózni egyet naponta több alkalommal is, és amikor csak lehet, mozgassuk meg a testünket. Ezt megtehetjük egyedül, de családtagokkal, barátokkal is. Menjünk ki a szabadba, ha lehet. Kis helyen is meg tudjuk oldani az átmozgatást, például jógagyakorlatok, széktorna segítségével. A termelt örömhormonok segíteni fognak a bezártság és összezártság okozta szorongás leküzdésében és általánosan jó hatással lesznek közérzetünkre és kondíciónkra egyaránt.
Szerző: B.E.
#munkaegeszseg #teljesitmeny #homeoffice