Michael Jordan a világ valaha volt legjobb kosárlabdázója. Még a sportágat nem követő emberek is ismerik a nevét, a „Last dance” (Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig) címmel nemrég bemutatott dokumentumfilm sorozat pedig milliókat kötött le epizódról epizódra. A dokumentumfilm az utolsó bajnoki szezon történetét mutatja be. Az akkor 35 éves Jordan két zsinórban megnyert bajnokság után egy küzdelmes döntőben vezette diadalra harmadjára is a csapatát. A vége olyan volt, amilyet csak mesékben lehet írni: Jordan az ellenfél legjobbjától Karl Malonetől szerezte meg a labdát, majd pár másodperccel a meccs vége előtt bedobta a győztes kosarat. Jordan a mentális keménység és a reziliencia igazi szimbóluma lett a karrierje során: úgy nyert hat bajnoki címet, hogy sosem veszített a döntőben, és az ő nevéhez fűződik a „flu game” is, amikor egy sorsfordító találkozón súlyosan betegen pályára lépve egy hárompontossal eldöntötte a mérkőzést a csapata javára.

A legyőzhetetlen bajnok képe mellett létezik azonban egy másik Michael Jordan is, aki 1993-ban a karrierje csúcsán visszavonult. Az akkor éppen harmadik bajnoki címét bezsebelő játékos egy sajtótájékoztató keretében jelentette be a döntését, amelyet meg is indokolt. Bár rengeteg összeesküvés elmélet van arról, hogy miért is döntött így, mi most fogadjuk el, hogy komolyan gondolta, amit mondott. A kevés érzelmet mutató, mosolygós Jordan arról beszélt, hogy „Mindig azt mondtam az ismerőseimnek és az engem követő médiának, hogy ha elveszítem a motivációmat, akkor ideje lesz tovább lépnem. Rövid idő alatt nagyon sok mindent elértem, a csúcsra jutottam. Már nincs mit bizonyítanom. Nem azért, mert nem szeretem a játékot, nagyon is szeretem (…), de a vágy már nincs meg bennem többé”. 1995-ben aztán egy rövid fax üzenettel változtatta meg ezt a döntését: „Visszatértem”, írta, amit a csapat edzője Phil Jackson csak így kommentált: „A mai napon, Michael Jordan aktiválva lett a Chicago Bulls tagjaként.”

Ebben a történetben az az érdekes, hogy egy klasszikus kiégés ívet ír le: a szakmájában sikert sikerre halmozó ember, akit ezek a sikerek felőrölnek, és végül a megpróbáltatások érzelmi kimerüléshez, cinizmushoz – Jordan a visszavonulása bejelentésekor odaszúrta, hogy „lehet, hogy máshol kosárlabdázni fogok, csak nem ebben a ligában”-, és sok esetben a személyes hatékonyságérzés csökkenéséhez vezetnek.

Ez a hármas az, amit a szakirodalomban klasszikusan kiégésnek írnak le. A kiégés azonban nem egy végső állapot, a lemerült akkumulátor újra tud töltődni, a kiégett ember ismét „aktiválódhat”, ahogy William Styron írja – igaz, a depresszióról -, „a szakadékból való visszatérés némiképp olyan, mint a költő (Dante) felemelkedése, aki fokról fokra botladozik elő a pokol fekete mélységeiből, s végül kiért a „világos világra”. (…) és így jutottunk ki a csillagokhoz”. Jordan is, amikor visszatért, hihetetlen motivációval vetette bele magát a munkába, és nyert bajnokságot bajnokságról, ezek közül az utolsót örökíti meg a Last dance.

A kiégéssel kapcsolatban nagyon sok cikk jelenik meg, amelyek gyakran egészen különböző dolgokat értenek ez alatt a kifejezés alatt. A kiégés eredetileg a segítő szakmák sajátja volt, és arra vonatkozott, amikor a kezdetben lelkes segítő empátiája felemésztődik, és eljut egy olyan állapotba, amikor már nem hisz abban, hogy tudna segíteni, érzelmileg kimerül és cinikus lesz a világ és a betegek irányába. Ez a kifejezés került át aztán más szakmák leírására, ahol a segítő kapacitás kimerülése helyett a karrier zsákutca szinonimájává vált.

Mint oly sok, eredetileg szűkebb tartalommal rendelkező kifejezés, a kiégés is trendi lett: ahogyan a szimplán szomorú emberek depressziósak, úgy az unatkozó vagy éppen magas stresszt átélő munkatársak kiégettek lettek. Pedig a kiégés egy jól leírható állapot, és könnyen megkülönböztethető a krónikus stressztől, vagy éppen a munkahelyi unalomtól: míg a krónikus stressz még az aktív megküzdés időszaka, a kiégésre éppen az a jellemző, hogy a tehetetlenség és a reménytelenség érzése jelenik meg benne. A kiégett ember elveszíti a motivációját, az idealizmusát, a fizikai sérüléshez képest meghatározóak lesznek a lelki-érzelmi sérülések, és az az érzés, hogy végső soron az egyén által végzett munka értelmetlen. A korábban hatékonyan végzett tevékenység már nem okoz örömöt, állandósul a fáradtság érzése, jellemző a magányosság, az üresség, az eltávolodás másoktól. A kiégést kíséri a felelősségektől való visszavonulás is, amire szintén jó példa Jordan személye: a világ legjobb kosárlabdázója a visszavonulását követően másodosztályú baseball játékos lett.

A kiégés a munkával kapcsolatos alacsony hőfokhoz képest – például a munkahelyi unalom, apátia, közöny -, elsősorban a korábban magas teljesítményt nyújtók állapota. Ahogy Steven Berglas írja, ahhoz, hogy valaki ki tudjon égni, valamikor fényesen kellett lángolnia. Sokszor lehet tapasztalni, hogy nagyon fiatal, a pályájuk elején lévő emberek használják a kiégés szót a saját állapotuk leírására: „Kiégtem a munkától”, mondják, amit még alig-alig kezdtek el. Ez azonban eltér attól a kiégéstől, amikor a pályájukban csúcsra jutott emberek érzik azt, hogy ami addig ment, nem megy tovább. Nem a tudás elvesztéséről van szó, hanem a motiváció hiányáról. Fontos ebben, hogy a kiégés nem egy egyéni viselkedés következménye.

Christina Maslach, a kiégés egyik úttörő kutatója Michael Leiterrel együtt könyvet is írt arról, hogy milyen szervezeti jellemzők vezetnek el ahhoz, hogy a munkatársak kiégjenek. Jordan esetében sok tényező megvolt ebből: egy olyan ligában játszott tíz évet, amiben csak az alapszakasz 82 mérkőzésből áll, a tét óriási, az elfogadható hibázás mértéke pedig nagyon alacsony. Ezen belül is a csapat, amelyiknek a tagja volt, a Chicago Bulls sok tekintetben egy mérgező, toxikus szervezet volt, ahol a különböző szintű vezetők (pl. a csapat vezetőedzője és általános menedzsere) folyamatos konfliktusban álltak egymással.

A cikksorozat következő részében részletesen bemutatom azokat a szervezeti tényezőket, működési sajátosságokat, amelyek a kiégés állapotához vezetnek, majd végül a harmadik részben azt, hogy mit lehet tenni akár a szervezet, akár az egyén szintjén, amikor a kiégés megjelenik.

Szerző: Dr. Szabó Zsolt Péter, szervezet- és munkapszichológus, WORRI

#munkapszichologia #kieges #lelkiegeszseg #munkavedelem #HR