Biológiai adottságaink évmilliók fejlődésének eredményeként alakultak ki, és bár a civilizációs kihívások egyre gyorsabb és meredekebb ívű változást indukálnak, a kifutási pontok adottak és mindig is azok lesznek. Lehetőségekről és határokról Professzor Dr Wilhelm Márta (PTE TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet) szemüvegén keresztül.

Egy élőlény nem véletlenül olyan, amilyen. A fizikai felépítés mindig válasz az élőhely adottságaira, a táplálékszerzési lehetőségekre. Olyan variációk aktuális legjobbika, amelyek gyakran évmilliók során alkalmazkodtak a környezeti kihívásokhoz, és egyre jobbnak bizonyultak. Valamikor. A biológiai változások ugyanis komótosan követik a külső körülmények változásait. Sohasem villámgyorsan és különösen nem exponenciálisan. Szervezetünk tehát, ne legyenek illúzióink, nem lesz képes máshogy reagálni, mint ahogy korlátai meghatározzák. Túl lehet hajtani, de nem éri meg. 

Amikor dolgozunk, akkor egész fizikumunk azon fáradozik, hogy munkánkra koncentrálhassunk. Érzékszerveink, szemünk, fülünk, orrunk, bőrünk, folyamatosan ingerek és információk áradatának kitéve küld tovább minden jelet a feldolgozó központba, ahol az agy nagy erőfeszítések árán halássza ki a valóban szükséges jeleket a háttérzajból. Minél több felesleges információ egyidejű befogadása nehezíti a fókuszálást (és ez a civilizált társadalmakra egyre jellemzőbb) annál könnyebben, gyorsabban fárad el a szervezet, és annál inkább romlik a hatékonyság és a teljesítőképesség.

Ezért is fontos, hogy érzékszerveink pihenjenek. A munkaidő alatt például célszerű a monoton terhelést megszakítani: szemünk izmai egyre renyhébbek lesznek. Ha folyamatosan ugyanoda nézünk, és csak kisebb fókuszváltásokat eszközlünk, az nem túl nagy kihívás a szemmozgató izmok számára, minek következtében azok tovább renyhülnek. A látásélesség csökkenésének a hirtelen romló látás, növekvő dioptriaszám az eredménye. Nem beszélve arról, hogy ha a látás romlik, a szervezet egészének komfortérzete romlik vele együtt: az agy, ami a szem helyett zoomol, fokozottabban és hamarabb fárad, így a krónikus fáradtság, a migrén, a depresszió és a motiválatlanság változatos tünetegyüttesén keresztül vezethet az út a teljes kimerülésig.

Ugyanez a helyzet a túlságosan nagy zajban: minél több hanghatás éri a szervezetet, annál nehezebben választja majd ki az igazán fontosat, és szintén az a terület fárad majd el legjobban, ahova minden inger befut: az agy. Az érzékelés tompul, a reakcióidő nő, mindez rövidtávon balesetekhez, hosszú távon betegségekhez vezethet, fizikai és mentális szinten is.

Mivel az ember legkevésbé fejlett érzékelése a szaglás (tekintve, hogy csoportokban, hordákban élő őseink nem szorultak annyira rá, mint ha magányosan vadásztak volna), ez fárad el a leghamarabb. Ha például irodánkban elhasználódik a levegő, nem is feltétlenül érzékeljük a kialakuló oxigénhiányos állapot okát, míg csak nagyokat nem ásítunk.

Nem arról van szó, hogy a vadonban élő ősembert, vagy a még párszáz évvel ezelőtt is természetközelibb állapotokhoz szokott őseinket ne érte volna ugyanúgy ingerek sokasága, és a vadonban a folyamatos, túlélésért folytatott harcban, az állandó menekülés közepette ne lettek volna leterhelve és pallérozva ezek az érzékek… Csak máshogy. Ráadásul azok a zajok alacsonyabb frekvenciájúak voltak, mint az érzékeket erősen stimuláló, mesterségesen konstruált civilizációs információáradat. A kimeneti pontok természetesen ugyanúgy az érzékszervek romlása, a fizikai rátermettség csökkenése, a stresszbetegségek, a testi-lelki homeosztázis borulása lesznek, mint bármilyen egyéb provokáció során. Vigyázz: pihenj!

Szerző: B.E.

#munkavedelem #munkahelyiegeszseg #munkahelyibiztonsag #munkapszichologia