Nem hiszem el, már megint ezt csinálod! Miért nem tudod megjegyezni, hogy ezt nem így kell összerakni? Most már jó lenne felállnod a gép mellől, hiszen már három órája bámulod egyfolytában a monitort! Ismerősek ezek a mindennapi mondatok? Mi is hangoztatjuk őket nap mint nap? Persze, hiszen valahogy ki kell fejeznünk a nemtetszésünket. De célra vezetnek-e ezek a kérdések, megoldják-e adott helyzetben a konfliktust? Nos, létezik egy módszer, az erőszakmentes kommunikáció, amely elsajátításával veszekedés helyett együttműködést alakíthatunk ki a két fél között. Rambala Éva, a Nemzetközi Erőszakmentes Kommunikációs Központ által akkreditált tréner a PTE Karrier Iroda szervezésében tartott online előadást az erőszakmentes kommunikációról, a szeretet kifejezésének módjairól, annak érdekében, hogy a másik fél is azt értse, amit kommunikálni szándékozunk.
A konfliktus lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, vagy épp eltávolodjunk a másiktól
Amikor egy konfliktushelyzettel (pl. ott maradt a kenyérmorzsa az asztalon vagy a küszöbön a cipő) szembesülünk, első
lépésként gondoljuk végig, hogy valójában mi is a szándékunk a közlésünkkel. Az, hogy kritikamentesen őszinték legyünk? Vagy hogy jól beolvassunk a másiknak? Esetleg az, hogy nyitott szívvel és kritikamentes elmével igyekezzünk gyakorolni az empatikus jelenlétet, azaz próbáljuk megérteni a másikat? Dönthetünk úgy, hogy minden érintett fél szükségleteivel egyformán törődünk. Ha képesek vagyunk eszközként használni a kritikamentes őszinteséget és az empatikus jelenlétet ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy minden érintett szükségleteivel törődünk, az azt is jelenti, hogy ugyanúgy odafigyelünk önmagunkra, mint a másik félre is.
Lépésenként az egyetértés felé
Ha megtanuljuk megfigyelés formájában kimondani azt, ami nem tetszik, kisebb eséllyel fogunk ellenállást generálni, és nagyobb eséllyel együttműködést. Első lépésként írjuk le az adott helyzettel kapcsolatos megfigyelésünket. Második lépésként tudatosítsuk a megfigyeléssel kapcsolatos érzésünket. Ez esetben igen fontos, hogy hol keressük az érzésünk gyökerét. Ha egyet értünk azzal, hogy „csak azért vagyok felelős, amit irányítani tudok”, nem mondhatjuk a másiknak, hogy te dühítettél fel, miattad vagyok csalódott. Hiszen hogyan vádolhatom a másikat egy olyan valamiért, ami bennem történik és én magam sem tudom irányítani?
Az érzéseink nem állnak akaratlagos irányítás alatt (Bagdy Emőke), tehát mi sem tudjuk irányítani az érzéseinket, így miként vádolhatjuk a másik embert, hogy miatta érzünk így vagy úgy? Érdemes felidéznünk magunkban a kisgyerekkorban hallott mondatokat: „csak még egy falatot anyuci kedvéért! Olyan boldog lesz anyuci, apuci, amikor időben szólsz, ha pisilni kell.” Rambala Éva szerint mielőtt megtanultunk volna járni, beszélni, már arra kondicionáltak bennünket, hogy mi vagyunk felelősek a nagyok boldogságáért vagy boldogtalanságáért. Csernus Imre szerint az érzelmi felnőtté válás ott kezdődik, hogy abbahagyom mások hibáztatását a saját érzéseimért. Tehát akkor, amikor azt mondjuk, hogy miattad vagyunk csalódottak, akkor még nem jutottunk el az érzelmi felnőtté válás állapotába. Akkor tudunk kilépni az érzelmi rabszolgasorsból, ha már nem másokat hibáztatunk a saját érzéseinkért.
És hol kereshetjük az érzéseink gyökerét?
Arra kell koncentrálnunk, hogy milyen szükségletünk érintődött meg adott helyzetben. A Földön minden embernek ugyanazok a szükségletei, és minden szükségletet végtelen számú megoldási stratégiával tudunk kielégíteni. Mindannyian szoktunk lelkesek és csalódottak lenni, megtapasztaltuk az örömöt és a bánatot is és kortól függetlenül mindenkinek szüksége van biztonságra, kalandra, megértésre, szeretetre, összetartozásra stb. Tehát érdemes azonosítanunk a helyzethez kapcsolódó szükségletünket.
De felmerülhet a kérdés, hogy kinek van ennyi ideje egy helyzetben gondolkodni. A konfliktusos szituációk általában nem először jönnek elő, az életminőségünket befolyásoló konfliktusok sokszor ismétlik egymást. Ezért van időnk végiggondolni, hogy mit is fogunk mondani. Érdemes figyelmet fordítani arra, hogy mi lehetett a másik érzése abban a pillanatban, amikor azt tette, ami nem tetszett nekünk.
A hídépítés kulcsa
Az életszerű cselekvési tervet akkor tudjuk megtalálni, amikor képesek vagyunk tudatosítani a négy lépést: mi a megfigyelésünk, az érzésünk, a szükségletünk, a kérésünk, majd mi lehet a másik érzése, szükséglete. Ha rájöttünk, hogy mi a saját és mi a másik legdominánsabb szükséglete, akkor megtaláljuk azt is, amivel mindkettőnkre reflektálhatunk. Például oda kell figyelni, hogy miként hat a gyerekünkre, ha kritizáljuk és ha őszinte visszajelzést adunk neki arra fókuszálva, hogy mi az, amit megcsinált és tetszett. Ezért ne csak arra összpontosítsunk, hogy mit nem kaptunk meg tőle. Minden élethelyzet és mindenki más, de arra érdemes figyelni, hogy megszólalás előtt tudatosítsuk magunkban: a szeretetemet akarom kifejezni, így nagyobb eséllyel találnak rám azok a szavak, amik segítenek hidat építeni a kettőnk szíve között.
Szerző: K.T.