Te is ismersz közelről olyat, akiről nehezen tudod elképzelni, hogyan vihette annyi mindenre anélkül, hogy valaki alaposan móresre nem tanította volna? Aki tenyérbe mászó modorával és a közösségbe való teljes beilleszkedési képtelenségével rí ki a többiek közül, mégis boldogul, esetleg nem is akárhogyan? Manapság generációk felejtenek el együttműködni– erről az érzékeny és mindenre kiható témáról cseréltünk eszmét Prof. Dr. Wilhelm Mártával (PTE TTK Sporttudományi és Testnevelési Intézet).

Napjainkra a teljes humán populáció létszáma jóval nagyobb, mint a régebbi korokban, a természetes kiválasztódást pedig a modernkori orvoslás egészen más irányba befolyásolja: kisebb például a csecsemőhalandóság, vagy egészen más életkort érünk meg, mint annak idején. Ennek megfelelően a deviancia előfordulása is gyakoribb, teljesen természetes módon.

Hiába bizonyult régebben jobb túlélési stratégiának az együttműködés, a mai társadalom fogyasztókat kíván és a fogyasztó úgy jó, ha individuális, hiszen akkor többet vásárol, halmoz. Az ember természetesen továbbra is társas lény, de régebben sokkal nagyobb mértékben szorult a közösségre, volt kiszolgáltatott annak, így sokkal nagyobb mértékben alkalmazkodott is hozzá. Talán emlékszünk még történelemóráról, mi történt azokkal, akik nem a szabályoknak megfelelően gondolkodtak és éltek – nem egyszer máglyán végezték, vagy legalábbis kivetette magából őket a közösség, tehát mindenképpen testi vagy lelki terror várt rájuk. Ez egyáltalán nem kívánatos szélsőség, ugyanakkor az is tény, hogy mostanra átestünk a ló túloldalára. Az egyén gyakran abszolút nem a közösség tagjaként gondol magára, hanem puszta individuumként, önmagát megvalósító lényként. 

A „piacon”, akár a munkaerőpiacon is, nagyobb értéke van az önálló entitásnak

Aki mindent egyedül vásárol meg, akinek pénzét, idejét, energiáját nem kötik le más emberek, az minden forrását a számára legbecsesebb dologra, önmagára fordíthatja. Generációk óta ezt a mentalitást látjuk magunk körül, és ezt sajátítjuk el. Mivel a modern társadalmakban nem szorulunk valódi összefogásra, inkább individuumként létezünk és gondolkodunk. Tulajdonképpen a nyugati társadalmakban, ahol a válások száma jóval 50 százalék feletti, mára el is felejtettük az igazi együttműködési alapokat.

Ez persze sokszor vonzónak tűnik: nem vagyunk kénytelenek mások elképzelései, bevett, mások által felállított normák szerint leélni az életünket, megvalósíthatjuk magunkat, bármit elérhetünk. Színesebb, szabadabb lét ígéretét hordozza mindez, ugye? Ugyanakkor egyre szembetűnőbb a másik szempont is, ami szerint, amit nyertünk a réven, azt elveszítettük a vámon. Az ugyanis, hogy az egyén egyedül tartsa fenn önmagát és mindent egyedül vásároljon meg, extra pénzébe, tehát energiájába és idejébe kerül – és ne legyek illúzióink, a szabadságába.

A feudalizmus idején például a röghöz kötött és kizsákmányolt jobbágyok az év egyharmadát mégis pihenéssel töltötték. A keresztény társadalmakban ugyanis az akkori „főnök”, az egyház nemhogy nem engedte, de egyenesen büntette azokat, akik megszegték a rendet, és dolgozni mertek ünnepnapon, és ezekből az ünnepekből, hangsúlyozzuk még egyszer, nagyon sok volt.

Mivel nem volt elektromosság, a gyertya pedig költséges mulatságnak számított, az emberek zöme a „tyúkokkal kelt és a tyúkokkal feküdt”, a mainál jóval természetközelibb módon és természetesen jóval hatékonyabban végezte munkáját. Biológiai óránkat nem lehet átverni olyan praktikákkal, mint az óraátállítás. A hormonok a fény és a sötétség váltakozásának megfelelően napi rendben termelődnek, a mi éghajlatunkon (eredetileg legalábbis) négy évszak van, így az eltérő fényviszonyoknak megfelelően alakul a hormon-háztartásunk, így az aktivitásunk, hatékonyságunk is.

Természetesen, ha a belső, biológiai óra türelmét rendre próbára tesszük, az stresszbetegségek kialakulásához vezet.

Nyugaton már – kapitalizmus, termeléskényszer ide vagy oda – inkább hajlanak arra, hogy engedményeket tegyenek rövidtávon a hosszú távú sikeres munkavégzés érdekében.

Eltérő érdekekből ugyan, de a munkáltató és a munkavállaló egyaránt igényt támaszt a hosszú távú egészégmegőrzésre, ennek megfelelően a munkát is igyekeznek humánusabban ütemezni. Magyarországon egyelőre mindkét oldalon határozatlanság mutatkozik e tekintetben, bár az EU munkaügyi rendelkezései munkavállaló-barátok. Remélhetőleg a jövőben ez is ideálisabb irányba mozdulhat el, anélkül természetesen, hogy veszélyt jelentsen akár a munkáltató, akár a munkavállaló egzisztenciájára.

Szerző: B.E.

#munkaeropiac #munkaegeszseg #karrier