Mi magyarok szeretünk büszkék lenni arra, hogy milyen kreatívak vagyunk, a jég hátán is megélünk, világhírű kutatók és tehetséges művészek kerülnek ki közülünk. Úgy gondoljuk, és az ide települő üzemek is azt hangsúlyozzák, hogy milyen jól képzett a magyar munkaerő. De ha mélyebbre nézünk, elég középszerűnek kell látnunk magunkat. Kérdés, megéri-e ez hosszú távon?

A szakképzettségi, végzettségi szint szempontjából a magyar munkaerőpiac meglehetősen polarizált, szétszakadt. A „közép”, a középfokúak tömege mellett „fent” van egy jelentős diplomás, magas szinten képzett, kreatív, tehetséges réteg, „lent” pedig egy lassan szűkülő, de még mindig túl magas iskolázatlan, szakképzetlen, vagy legalábbis piacképes, eladható képességek nélküli tömeg.

A fejlettebb térségekben az elmúlt 10 évben egyértelműen látható, hogy a felsőfokúak munkaerőpiaci arányának jelentős mértékű növekedését az alacsony végzettségűek csökkenése kísérte, miközben nálunk a középfokú végzettségűek csökkenése áll a felsőfokúak arányának kisebb mértékű növekedése mögött. A magyar felsőfokú végzettségűek 2020-as aránya most sem éri el az ő 10 évvel ezelőtti helyzetüket. Vagyis mégsem lehetünk annyira büszkék. 

A középfokú végzettségűek jók és jól keresnek Magyarországon?

Az, hogy a szakképzettség mit ér a munkaerőpiacon, mit igényel a gazdaság és mit kínálunk mi, jól látható abból, hogy a foglalkoztatottaknak és a munkanélkülieknek, illetve inaktívaknak (mint sokat emlegetett munkaerőtartalékunknak) mennyire eltérő a képzettségbeli struktúrája. Európai összevetésben, a középfokú végzettségűekhez képest az alacsony végzettségűeknek jóval magasabb a munkanélküliségi rátája: a munkaerőpiac nem tud mit kezdeni velük. De a felsőfokúakhoz képest a középfokúaknak is rosszabb a foglalkoztathatósága (munkanélküliségi aránya), mint Európában általában.

Mindezt még erősebben mutatja az, hogy a munkaerőpiacon milyen bérelőnyt jelent a magasabb képzettség. Magyarországon a felsőfokú végzettségűek bérelőnye 180%-os a középfokú végzettségűekhez képest (25-64 évesek, 2019), ami még mindig az egyik legnagyobb az OECD országok között annak ellenére, hogy az elmúlt években jelentősen mérséklődött a különbség a minimálbér folyamatos növelése miatt (2016-ban még 207%-os volt ez a mérték).

Ezzel milyen jövőbeli versenyképességet, fejlődést alapozhatunk meg?

A magas foglalkoztatottság és alacsony munkanélküliség elfedi a problémát. Magyarországon valóban viszonylag magas (20-64-évesek, 2020-ban) a foglalkoztatottság (75%) és tényleg nagyon alacsony a munkanélküliség (4,2%), ami elfedi azt a tényt, hogy ezen a téren nincs, vagy legalábbis biztosan nem elégséges az előrelépés. Tartósan jelentős mértékű a befejezetlen 8 osztállyal, vagy a maximum általános iskolai végzettséggel (szakképzettséggel nem) rendelkezők aránya a munkaerőpiacon nem megjelenők körében.

Az iskolarendszerünk is újratermeli ezt az eleve „vesztes” réteget.  A szakképzettek egy jelentős részével elégedett az ipar, mert a betanított szalag-munkához az pont elég. A valóban jók pedig gyakran keresnek más utakat.

Fenntartható a középfokú végzettségre támaszkodás?

A rossz hír az, hogy persze, sokáig, mint ahogy eddig is jól megvoltunk vele. Csak épp ezzel a középszerűséggel egy-egy lépéssel mindig lemaradunk, leértékelődünk. Kellenek ilyen munkaerőpiacok is, bár nem a dinamikus, tudásalapú „elit” gazdaságok számára.

Szakértők:

Prof. Dr. László Gyula, munkaerő-piaci és társadalmi párbeszéd elemző, PTE KTK
Dr. Sipos Norbert, munkaerő-piaci elemző, PTE KTK
Fotó: Envato