Ki várja el tőlünk az azonnali reakciót, ha sms-t kapunk? Mi magunk vélekedünk úgy, hogy ez így helyes vagy a társasági szabályok, az illem határozza meg a válasz időtartamát?
Egyszer egy előadásban hallottam a következő történetet: kora reggel vette fel a kocsijába az egyik ismerősét a mesélő, úgy gondolta, hogy zavartalanul tudnak beszélgetni, mivel ilyen idő tájt még nem csörög a telefon, kevésbé áramlanak az e-mailek… Ám meglepetésére utasa az éjszaka jött üzenetek megválaszolásával töltötte az utazási időt. A mesélő akár meg is sértődhetett volna, hogy ilyen illetlen volt az ismerőse, azonban rákérdezett, hogy miért most kellett a válaszokat megírnia. Kiderült, hogy koránt sem akarta megbántani a telefonba való temetkezéssel a készséges sofőrt, ám van egy olyan (rossz?) szokása, hogy a lehető leggyorsabban válaszol a hozzá érkező üzenetekre (legyen az e-mail, sms vagy Messenger-üzenet), mert különben félő, hogy elfelejti. Ha nem kérdezett volna rá a viselkedés hátterére a történet mesélője, lehet, hogy még most is az lenne a vélekedése az ismerőséről, hogy őt semmibe veszi. Holott csak egy sajátos szokása szerint cselekedett. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy ebben az esetben nem tehetett-e volna kivételt.
Viszont ezzel a kényszerű viselkedéssel nincs egyedül a történet szereplője. Ha egy nagy terem nézőközönsége körében megszavaztatnánk, hogy kik éreznek sürgős indíttatást a különböző platformokon érkező (sokszor az érkezést hanggal vagy felvillanással kísért) üzenetek azonnali megválaszolására, valószínűleg rengeteg kéz emelkedne a magasba. Képesek vagyunk abbahagyni az elmélyült munkát, kilépni a gondolatmenetből, ha azt érzékeljük, hogy valaki üzent nekünk. Ehhez persze a kíváncsiságunk mellett a telefon felvillanása, pittyenése, a számítógép képernyőjén megjelenő kis ablak felugrása is hozzájárul, ami eleve kibillent bennünket az áramlásból. Főként, ha várunk egy visszajelzést, egy fontos választ, ha valaki olyantól érkezik levél, aki számunkra kedves, sokat jelent nekünk, esetleg valami miatt érdekes a személye. Aztán, ha elolvastuk a küldeményt, ismét belemélyedhetünk a gondolatainkba, azonban eltelik egy kis idő, míg újra fel tudjuk venni a fonalat.
Felmerülhet a kérdés, hogy ki várja el tőlünk az azonnali reakciót. Mi magunk vélekedünk úgy, hogy ez így helyes vagy a társasági szabályok, az illem határozza meg a válasz időtartamát? Biztosan mindannyian fel tudunk hozni olyan okokat, amelyek a késleltetett válaszok mögött húzódnak. Talán a leggyakoribb az, hogy éppen nem érünk rá válaszolni, mondjuk nem alkalmas a helyzet és az időpont, aztán később elfelejtjük, hogy elmaradt a viszontüzenet. Persze az is előfordulhat, hogy szándékosan nem akarunk reagálni egy esetleges kérdésre vagy felvetésre, erre az online tér kiváló terep, a valóságban ugyanezt már sokkal nehezebben tudnánk megtenni. Bár az is igaz, hogy általában látja a küldő, hogy elolvastuk az üzenetét. Személyiségbeli ok is meghúzódhat a háttérben: a címzett nem mer válaszolni az érkezett levélre. De persze olyan is van, akitől a legmesszemenőkig távol áll a virtuális beszélgetés, mert szívesebben találkozik személyesen a másikkal, mint ahogy szép számmal akadnak olyanok is, akik nem képesek kezelni a technikát, nem is tudják, hogy kell megírni egy sms-t, esetleg nincs internetkapcsolatuk vagy nem regisztráltak egyik online felületre sem.
Az üzenetekkel kapcsolatban érdemes kitérni a virtuális generációkra, a Z-sekre és az alfagenerációra. Mindketten beleszülettek az internetes világba, számukra már nincs éles határa az online és az offline térnek. Az életük jelentős részét az online világban élik, szinte ki sem kapcsolják a telefonjukat (amit a legkevésbé használnak telefonálásra), számukra teljesen természetes, hogy azonnali válaszokat kapnak az elküldött üzenetekre. Míg a virtuális térben érkező felvetésekre szinte azonnal képesek frappáns választ írni, addig a valós világban kifejezetten teherként élik meg a személyes interakciókat. Nehezükre esik szóba állni az eladóval vagy egy hivatali emberrel, de ugyanez igaz a munkahelyi közösségre is. (A telefonálás például „intim” helyzet számukra, hiszen nem tudhatják, hogy éppen megzavarnak-e valakit a hívással.) Az írott üzenet az ő kommunikációs eszközük, de nem az e-mail, inkább a különböző üzenetküldő platformok használata, ahol a hangulatukat emojikkal is ki tudják fejezni. Sokszor az írást náluk már a hang- vagy videóüzenet váltja fel, ami gyorsabb, mint bepötyögni az apró billentyűkön a mondatokat. Ha el akarjuk őket érni, ezeken a csatornákon keressük ezt a nemzedéket, és abban biztosak lehetünk, hogy ha nem válaszolnak szinte azonnal, akkor nem a lehetőség, sokkal inkább a szándék vagy a körülmények játszanak közre.
Szerző: K.T.
#kommunikacio #generaciok #onlineter