A pályaválasztás – van akinek könnyebb, és van akinek nehezebb. Szakma vagy hivatás? Meddig vagyunk boldogok választott munkánk végzése közben, és igazán boldogok vagyunk-e?
Mindannyian ismerünk olyat, aki már az óvodában tudta és megmondta, hogy ő tűzoltó lesz. És úgy is lett. Vagy űrhajós. Ő meg vagy az lett vagy nem. Olyat is, aki sohasem tudta, mert nagyjából „mindenhez is” értett, de legalábbis sokféle dologhoz volt kedve, affinitása. Olyat is, aki sohasem tudta, mert valójában semmi sem érdekelte. Vagy olyat, aki könnyen valósította meg magát, esetleg olyat, aki nehezen, és olyat is, aki máig keresgéli.
Sokszor általános elvárás, vagy legalábbis valamiféle sugallat a gyermek felé, hogy igyekezzen mindenből a legjobb osztályzatot szerezni. A befotózott félévi, év végi bizonyítványok rendszeres tartalomnak számítanak a közösségi oldalakon. A szülői kebel máris dagad: az én gyerekem mindenből ötöst hozott, az enyém meg „még ötösebbet”. A gyerekek is igyekeznek megfelelni ennek a kimondott vagy kimondatlan elvárásnak. Az utóbbi időben ugyanakkor olyan összehasonlító tanulmányok is napvilágot láttak, amelyek rámutattak, hogy
ha a gyermek minden ismeret megszerzésébe ugyanannyi energiát feccöl (vagy abba, amiből gyengébb, még többet), akkor megfosztja magát a lehetőségtől, hogy valamiben igazán kiváló lehessen
– pontosan azért, mert nem jut ideje eleget foglalkozni vele. Időből ugyanis mindenkinek pontosan ugyanannyi van.
Igazán fogas kérdés tehát, hogy mitől lesz valaki sikeres abban, amit csinál. Ráadásul a gyerekek többsége iskolás korban még nem feltétlenül rendelkezik konkrét elképzelésekkel a majdani pályaívét illetőn, nem beszélve egyéb közösségi és egyéni hatásokról: így talán kimondhatjuk, hogy a majdani életcélok meghatározása szempontjából az egyik legszerencsétlenebb időszak a kamaszkor.
Sokszor a szülő tehát úgy érzi, joggal igyekszik csemetéjét finomabb vagy akár egészen határozott módszerekkel az általa megfelelőnek tartott irányba terelgetni. Erre gyermek reagálhat belátón, elfogadón, esetleg valóban azonosulva a számára kijelölt céllal, de akár, kamaszdacból kifolyólag, pontosan ellenkező irányt is vehet.
A pályaválasztás egy elég nehéz önmagában szemlélhető jelenség, hiszen biztos, hogy a mikro- és makrokörnyezeti hatások karakteresen rányomják bélyegüket a serdülők választására.
Az, hogy ki mitől érzi majd úgy, hogy jól döntött, szintén sok mindenen múlhat. Van, akit kizárólag a pénz motivál, van, akit inkább a munkája során érzett öröm, a gyakori flow élmény. Az igazán szerencséseknek – vagy tudatosaknak – azonban mindez együtt adatik meg. Szintén népszerű felvetés mostanában, hogy a hobbit és a munkát külön érdemes-e kezelni, vagy igenis a hobbiból, a „szerelemből” érdemes hivatást csinálni.
Mindenesetre ahhoz, hogy valaki igazán jól döntsön egy ilyen sarkalatos, egész életét meghatározó, fontos kérdésben, mindenképpen az az ideális, ha a lehető legjobban ismeri önmagát. Ez elsőre egyszerűnek tűnik, hiszen kit is ismerhetnénk jobban, mint önmagunkat, akivel a legtöbb időt töltjük, akivel születésünk óta „össze vagyunk zárva”? Ám ezzel ismét egy meglehetősen csalóka és ingoványos területre tévedtünk. Az, hogy milyen önképünk alakul ki, hogy ez mennyire „valós”, mennyire vagyunk képesek, ha lehet szenvtelenül felmérni a valódi személyiségünket, adottságainkat, erőforrásainkat, fejlesztésre szoruló én-részeinket, az szintén „lutri”, és/vagy hosszú, tudatos folyamat eredménye.
Így aztán, ha nem akarunk túl sokszor irányt váltani, (ami persze a mai világban abszolút bevett gyakorlatnak számít és nincs gond ezzel sem, de mindenképpen idő-és energiaigényesebb verzió), érdemes minél előbb, minél tudatosabban törekedni rá, hogy a környezetünk által tartott tükrök és a magunkról alkotott képünk minél harmonikusabb egésszé rendeződjön bennünk.
Szakember(ek) segítségét igénybe véve bizonyára könnyebben boldogulunk minden életkorban és minden élethelyzetben.
Szerző: B.E.
Fotó: Envato