A kiégés az egyik leggyakrabban emlegettet téma manapság a munka világában is. A vágy, a motiváció a legnagyobbakban is kihalhat, a karrier csúcsán is eltűnhet. Sőt….
Michael Jordan a világ valaha volt legjobb kosárlabdázója. A legyőzhetetlen bajnok képe mellett létezik azonban egy másik Michael Jordan is, aki 1993-ban a karrierje csúcsán visszavonult. Az ok a kiégés volt.
Az akkor éppen harmadik bajnoki címét bezsebelő játékos egy sajtótájékoztató keretében jelentette be a döntését, amelyet meg is indokolt. Bár rengeteg összeesküvés elmélet van arról, hogy miért is döntött így, mi most fogadjuk el, hogy komolyan gondolta, amit mondott. A kevés érzelmet mutató, mosolygós Jordan arról beszélt, hogy „Mindig azt mondtam az ismerőseimnek és az engem követő médiának, hogy ha elveszítem a motivációmat, akkor ideje lesz tovább lépnem. Rövid idő alatt nagyon sok mindent elértem, a csúcsra jutottam. Már nincs mit bizonyítanom. Nem azért, mert nem szeretem a játékot, nagyon is szeretem (…), de a vágy már nincs meg bennem többé”.
1995-ben aztán egy rövid fax üzenettel változtatta meg ezt a döntését: „Visszatértem”, írta, amit a csapat edzője Phil Jackson csak így kommentált: „A mai napon, Michael Jordan aktiválva lett a Chicago Bulls tagjaként.”
A klasszikus kiégési folyamat…
Jordan történetében az az érdekes, hogy egy klasszikus kiégés ívet ír le: a szakmájában sikert sikerre halmozó ember, akit ezek a sikerek felőrölnek, és végül a megpróbáltatások érzelmi kimerüléshez, cinizmushoz – Jordan a visszavonulása bejelentésekor odaszúrta, hogy „lehet, hogy máshol kosárlabdázni fogok, csak nem ebben a ligában”-, és sok esetben a személyes hatékonyságérzés csökkenéséhez vezetnek.
Ez a hármas az, amit a szakirodalomban klasszikusan kiégésnek írnak le. A kiégés azonban nem egy végső állapot, a lemerült akkumulátor újra tud töltődni, a kiégett ember ismét „aktiválódhat”, ahogy William Styron írja – igaz, a depresszióról -, „a szakadékból való visszatérés némiképp olyan, mint a költő (Dante) felemelkedése, aki fokról fokra botladozik elő a pokol fekete mélységeiből, s végül kiért a „világos világra”. (…) és így jutottunk ki a csillagokhoz”. Jordan is, amikor visszatért, hihetetlen motivációval vetette bele magát a munkába, és nyert bajnokságot bajnokság után, ezek közül az utolsót örökíti meg a Last dance.
A kiégéssel kapcsolatban nagyon sok cikk jelenik meg, amelyek gyakran egészen különböző dolgokat értenek ez alatt a kifejezés alatt. A kiégés eredetileg a segítő szakmák sajátja volt, és arra vonatkozott, amikor a kezdetben lelkes segítő empátiája felemésztődik, és eljut egy olyan állapotba, amikor már nem hisz abban, hogy tudna segíteni, érzelmileg kimerül és cinikus lesz a világ és a betegek irányába. Ez a kifejezés került át aztán más szakmák leírására, ahol a segítő kapacitás kimerülése helyett a karrier zsákutca szinonimájává vált.
Mint oly sok, eredetileg szűkebb tartalommal rendelkező kifejezés, a kiégés is trendi lett
Ahogyan a szimplán szomorú emberek depressziósak, úgy az unatkozó vagy éppen magas stresszt átélő munkatársak kiégettek lettek. Pedig a kiégés egy jól leírható állapot, és könnyen megkülönböztethető a krónikus stressztől, vagy éppen a munkahelyi unalomtól: míg a krónikus stressz még az aktív megküzdés időszaka, a kiégésre éppen az a jellemző, hogy a tehetetlenség és a reménytelenség érzése jelenik meg benne.
„Ahhoz, hogy valaki ki tudjon égni, valamikor fényesen kellett lángolnia…”
A kiégett ember elveszíti a motivációját, az idealizmusát, a fizikai sérüléshez képest meghatározóak lesznek a lelki-érzelmi sérülések, és az az érzés, hogy végső soron az egyén által végzett munka értelmetlen. A korábban hatékonyan végzett tevékenység már nem okoz örömöt, állandósul a fáradtság érzése, jellemző a magányosság, az üresség, az eltávolodás másoktól. A kiégést kíséri a felelősségektől való visszavonulás is.
A kiégés a munkával kapcsolatos alacsony hőfokhoz képest – például a munkahelyi unalom, apátia, közöny -, elsősorban a korábban magas teljesítményt nyújtók állapota. Ahogy Steven Berglas írja, ahhoz, hogy valaki ki tudjon égni, valamikor fényesen kellett lángolnia. Sokszor lehet tapasztalni, hogy nagyon fiatal, a pályájuk elején lévő emberek használják a kiégés szót a saját állapotuk leírására: „Kiégtem a munkától”, mondják, amit még alig-alig kezdtek el. Ez azonban eltér attól a kiégéstől, amikor a pályájukban csúcsra jutott emberek érzik azt, hogy ami addig ment, nem megy tovább. Nem a tudás elvesztéséről van szó, hanem a motiváció hiányáról. Fontos ebben, hogy a kiégés nem egy egyéni viselkedés következménye.
Christina Maslach, a kiégés egyik úttörő kutatója Michael Leiterrel együtt könyvet is írt arról, hogy milyen szervezeti jellemzők vezetnek el ahhoz, hogy a munkatársak kiégjenek. Jordan esetében sok tényező megvolt ebből: egy olyan ligában játszott tíz évet, amiben csak az alapszakasz 82 mérkőzésből áll, a tét óriási, az elfogadható hibázás mértéke pedig nagyon alacsony. Ezen belül is a csapat, amelyiknek a tagja volt, a Chicago Bulls sok tekintetben egy mérgező, toxikus szervezet volt, ahol a különböző szintű vezetők (pl. a csapat vezetőedzője és általános menedzsere) folyamatos konfliktusban álltak egymással.
Szerző: Dr. Szabó Zsolt Péter, szervezet- és munkapszichológus, WORRI
Fotó: Envato