Az élet természetes velejárója az elmúlás. Ezt a csöppet sem könnyed mondatot egészen addig mégis képesek vagyunk könnyen kezeli, amíg nem a saját családunkban, közvetlen környezetünkben történik meg. A munkahelyi légkört is belengheti a gyász keserűsége. Tudunk segíteni azon a munkatársunkon, aki éppen élete egyik legnehezebb időszakát éli meg?

Mindannyian mások vagyunk, ezért a halálhoz való hozzáállásunk eltérő lehet, egy szerettünk elvesztésére is egészen másképp reagálhatunk. Egy hozzánk közel álló személy elhalálozása nemcsak a fájdalmat és az űrt hagyhatja maga után, hanem előfordulhat, hogy az egész addigi életét felborítja a szomorú történés. Idővel tényleg tompulhat a fájdalom, de amikor még minden olyan friss, akkor úgy is érezheti magát az ember, mintha csak álmodna. Aztán várja, hogy felébredhessen. A valóság azonban hamar fejbe kólintja és a mérhetetlen fájdalom újból bekúszik a tudatba, a vénába és viszi szerte a testben a kínt. Azt a munkatársat akivel naponta találkozunk, együtt dolgozunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy ha épp gyötrő kínt él meg a gyász terhe miatt. Valahogy reagálni kell arra. Sőt, ha jó munkatársi viszonyt ápolunk, akkor nem hagyhatjuk magára fájdalmában, már csak azért sem, hogy minél hamarabb vissza tudjon rázódni a munkába.

A munkahelyünk a második otthonunk. Tetszik vagy sem, hétköznapjaink nagy részét nem a családtagjainkkal töltjük, hanem a munkatársainkkal. Ezért az is természetes, hogy hatással vagyunk egymásra. A munka és az élet nem áll meg, akkor sem, ha valaki eltávozott az élők sorából. Aki pedig épp a poklok poklát éli meg, mert gyászol, annak a munkavégzés extra megterhelést jelenthet, ugyanakkor a figyelemelterelés egyik hatékony módja is.

Odafigyelő, érzékeny munkatársként megrázhat más fájdalma, de mégis, hogyan lehet neki segíteni fájdalmában? Egyáltalán kell-e, tudunk-e segíteni?

A kevesebb néha több…

Aki elveszített már valakit és sorra mentek hozzá részvétet nyilvánítani, az valószínűleg találkozott olyan bölcsességekkel, mint: „Elvégezte itt a földön a dolgát, neki ennyi jutott”. Vagy „Az idő minden sebet begyógyít”.

A közhelyek, semmitmondó nagy bölcsességek helyett olykor érdemes csendben maradni. Ez nem azt jelenti, hogy nem osztozol a fájdalmában. Egy jókor intézett kézszorítás szavak kísérete nélkül, esetleg egy ölelés sokkal többet jelenthet annak, aki éppen össze van törve lelkileg. De egy „Sajnálom”, „Őszinte részvétem” egyszerűségével is kifejezhető az együttérzés.

Felajánlás

Könnyen lehet, hogy nem fog a gyászoló munkatárs a felajánlott segítségre támaszkodni, de ha a munkatársak arra biztatják, hogy bizalommal forduljon hozzájuk, az mindenképpen jól jön a nehéz időszakban. Azt az érzést kelti benne, hogy még a munkahelyén sem hagyják magára.

Odafigyelés

Az a munkatárs, akivel azelőtt egyáltalán nem volt kapcsolatunk vagy nem voltunk jóban, talán a gyászában sem fog változni. Azaz nem is kell erőszakkal a közelébe férkőzni, de egy jó szó is sokat jelenthet. Ha pedig kedvelt kollégáról van szó, akkor figyeljünk rá oda olyan aprósággal, mint kávét viszünk neki, sütizni hívjuk az egyik szünetben. Tartsuk tiszteletben azt is, ha visszautasít. 

Engedjünk

A gyász terhe alatt nem egyformán viselkedünk. Van, aki behúzódik a csigaházába és szótlanul teszi a dolgát a munkahelyén. Ő az, aki a munkával igyekszik elterelni a figyelmét, de nem szeret sem az érzéseiről, sem az elhunytról beszélni. Mások pedig úgy kívánják fájdalmukat csillapítani, hogy beszélnek és beszélnek. Időben is nagy különbség lehet a folyamatban. Engedjük meg neki, hogy a maga stílusában legyen túl a nehéz időszakon.

Ne sürgessük

Engedjük meg neki, hogy a saját tempójában dolgozza fel a veszteséget.

Ne tudjuk helyette

Még ha tudjuk is, hogy mi a gyász, volt részünk benne, akkor se próbáljuk neki megmagyarázni, hogy teljesen tisztában vagyunk az érzéseivel. Mindenki története egyedi és azt is tudjuk, hogy a saját fájdalmunk a legnagyobb.

Szerző: Rónai Márta
Fotó: Envato