A szülők hivatása olykor súlyos teher egy állásinterjún – segíthet, de hátráltathat is bennünket, hogy elnyerjük a vágyott munkát.
Á, te vagy a Pókos Erna lánya, igen nagyra értékeljük édesanyád szaktudását reméljük, te is hasonlóan jó teljesítményt fogsz majd nyújtani. Vagy: aha, szóval az ön édesapja az a Hohnstein Vince, akit tavaly azért kellett elbocsájtanunk, mert rendszeresen ittasan járt be dolgozni? Nézze, nem szívesen mondok ilyet, de ez a név nem cseng jól a cégünknél, szeretném megkímélni a csalódástól és a kudarctól, ugye, megérti, ha mással töltjük be ezt a munkakört?
Ezek után legyen bármilyen kiváló szakember is hivatásában a jelentkező, a bélyeg ott van a homlokán, a nehéz súly meg a vállán, hiszen őt nem önmagaként, hanem valakinek a valakijeként (szülőjének gyerekeként) határozták meg, holott az általa nyújtott teljesítményre valójában nincs hatással a rokoni függelem. Vajon miért gondolják rólunk, hogy „kis anyu” vagy „kis apu” vagyunk?
Elvárt szakma: teher alatt „nő a pálma”?
Megfigyelhető, hogy a szokatlan vagy viszonylag ritka vezetéknevek viselőinél gyakrabban kérdeznek rá a rokoni kapcsolódásra, és sokszor olyankor is vérségi köteléket gyanítanak, amikor a két párhuzamba állított ember olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Az összehasonlítást leginkább az azonos szakmában dolgozóknál teszik meg, ilyen módon szerencsésebb helyzetben van az, aki az anyja lányaként más vezetéknevet visel, mint az előtte járó édesanya. A fiúknál már nehezebb a helyzet, hiszen szinte elkerülhetetlen, hogy a névegyezőség miatt ne kérdezzenek rá a felmenőre.
Én biztosan nem tudnék annyira szép pályát befutni, mint az anyám vagy az apám, ő sokkal, de sokkal jobb nálam. Vagy: látom, apám/anyám milyen sikeres a szakmájában (hivatásában), én is erre vágyom, ezért megnézem, hogy ő csinálta. Nem mindegy, hogy elvárások, pressziók kereszttüzében fogalmazódik meg benne a vágy („te öröklöd a céget, ezért neked kell vezetned” vagy „apám is ezt csinálta, szeretném, ha te is erre a pályára lépnél” stb.), netán saját maga dönt úgy, hogy folytatja a felmenői által megkezdett sort. Előbbinél ugyanis szinte mindenhol ott van a megfelelni vágyás, az elfogadottságra való törekvés, hogy csak akkor lehet jó gyereke a szülőnek, ha beteljesíti a felé megfogalmazott elvárásait. Ez ideig-óráig megy (akár évekig, évtizedekig is), ám sokszor szükség van valamilyen kompenzációra (ami lehet szenvedélybetegség is), hogy kibírható legyen az önazonostól eltérő életforma. Ha viszont valaki felvállalja a döntését, úgy is járhat, mint ahogy az a fiatalember, aki ugyan apja elvárása szerint beiratkozott a műszaki főiskolára, de fél év után már nem járt be, mert tisztában volt vele, hogy ez nem az ő útja.
„Apa, láttam, milyen sokat dolgoztál, amikor gyerek voltam, és nem voltál boldog!”
Rengeteg tényezőn múlik, hogy valaki követi-e a szülőjét a szakmájában vagy pedig teljesen más pályát képzel el magának. Színészinterjúkban olvasni, amikor a gyerekekre terelődik a szó, hogy azok is ezen a területen kívánnak-e érvényesülni. A gyermekként megélt tapasztalások, hogy a munka elrabolta-e tőle a szülőjét, netán a külvilág szeme előtt láthatatlan nehézségek, bizonytalanságok, amit egy családtag (még ha gyermek is) észrevesz, de a kívülálló nem, hogyan hatottak rá, miként kezelte ezeket a felnőtt, látott-e sikerélményt, a teljesítmény megünneplését vagy mindig csak a szorongást. És bár lehet, hogy a következő generáció is kiváló színész lenne, a megélt mindennapok miatt mégsem vállalja ezt az utat. Ezt a döntést viszont minden körülmények között el kell fogadni. A legtöbb szülő ugyanis azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen. Ha viszont az nem végezheti azt a munkát, amiben a kedvét leli, amit örömmel vesz fel minden nap, ha kényszer számára bemenni a munkahelyre, nem lesz boldog, és ez a teljesítményén is meglátszik. Még az is megeshet, hogy éppen ezért nem lesz gondos gazdája a családi vállalkozásnak.
Szerző: K.T.
Fotó: Envato