Megvan az a kép, amikor egy (kisebb-nagyobb) közönség előtt tartott beszéd alkalmával a szónok a kezében tartott papírról olvassa fel a következőt: …amikor idefelé jöttünk, azon gondolkodtam…? Hogy gondolkodhatott valamin fél órával korábban, amikor a két napja megírt szöveget olvassa fel? Ez a szónok valószínűleg itt veszítette el a hitelességét a hallgatósága előtt.
„Nem szeretek beszédet tartani, de muszáj.” „Mit mondhatnék az embereknek, amikor mindig mindenki unja ezeket a kötelező beszédeket?” „Annyira izgulok, amikor sok ember előtt kell beszélnem, inkább nem megyek bele ilyen szituációkba.” Biztosan még ezer gondolat megfordul azok fejében, akiknek valamilyen alkalomból, legyen az rendezvény, program vagy esemény meg kell szólalniuk – lehetőleg hitelesen – a munkatársaik, a beosztottaik, a vendégeik, az üzletfeleik, a hallgatóságuk előtt.
Ha alaposan megfigyeljük a kifogásként említett három mondatot, bizonyára feltűnik az „énközlés”, azaz, hogy én mint beszélő, miként érzem magamat egy ilyen szituációban, hogyan viszonyulok hozzá. De tényleg rólam szól ez a helyzet? Személy szerint engem minősítenek, ha esetleg valami nem úgy sikerül, ahogy az „elvárható” lenne? Vagy azt a pozíciót, amit képviselek? Miért nem arra koncentrálok, amit közölni szeretnék, és azokra, akiknek azt szánom? Ha leveszem a fókuszt magamról és áthelyezem a mondandómra, már egy fokkal kisebb lesz a lámpaláz szintje.
Aztán annak, aki nem érzi magát komfortosan egy megnyilvánulós helyzetben, érdemes alaposan felkészülnie a beszédére. Írja meg a mondandóját, és ha nem tud szabadon beszélni, olvassa fel. Hol rögzítették azt a szabályt, hogy csak szabad beszéddel lehet átadni a gondolatokat és az másodrangú, aki felolvassa a precízen megszerkesztett szövegét? Sehol. Ettől nem lesz kevesebb a szónoklat értéke.
Viszont a siker érdekében jó, ha a felolvasást is gyakoroljuk. Jelöljük be a hangsúlyos részeket, az esetleges szüneteket, és figyeljünk az előadásmódra. Nyomtassuk a szokásosnál nagyobb betűmérettel a szöveget, a lap alján fejeződjön be a mondat és az új kezdődjön a következő lapon. Olvasás közben gyakran nézzünk fel a közönségre, keressünk szemkontaktust, hiszen hozzájuk szólunk. Ha tehetjük, nyomtassuk a fénymásolópapírnál vastagabb lapra a beszédet, így nem zörög be zavaróan az előadása alatt, főleg, ha még a kezünk is remeg. Aztán ha néhány alkalom után már magabiztosak vagyunk és megbátorodunk, már meg lehet próbálkozni a szabad beszéddel is. De valahol el kell kezdeni. Miért ne legyen most ez a pillanat, mondjuk az év végi beszédek idején?
Szerző: K.T.
Fotó: Envato