Vasárnap délután 3 óra van. Ez az a mágikus időpont, amikor az emberek egy jó része már a holnapra kezd készülni – legalább is fejben. Mindjárt vége a hétvégének és kezdődik újra a mókuskerék, reggel rohanni kell az iskolába, az óvodába, hogy időben beérjek a munkahelyre. A hétfő mindig erős, hétkezdés, értekezlettel, rengeteg információval, véget nem érő feladatokkal. Jó lenne megnézni az e-maileket, hogy miket kell mielőbb elintézni, mert a megbeszélés miatt sokkal kevesebb idő lesz mindenre… és csak sorjáznak és sorjáznak a munka körüli (pánikkal teli) gondolatok. Pedig csak vasárnap délután van, a pihenés, a kikapcsolódás, a család ideje. Miért vagyunk máshol gondolatban?
Vasárnap délután négykor csippan egyet a telefon: e-mail érkezett a főnöktől. Te még éppen úton vagy a családdal, egy vidám, felszabadult kirándulás kellős közepén, egy erdőben, ahol csak éppen abban a szektorban van térerő, amiben túráztok, néhány méterrel arrébb már valószínűleg nem lesz. Persze, megnézed, hogy mit akar a főnök, megnyitod az e-mailt és szembesülsz vele, hogy egy időigényes munkát szignált ki rád, nem túl tág határidővel. Tudod, hogy mielőbb neki kell majd állnod a teljesítés érdekében. Gyorsan be is zárod az e-mailt, de a gondolat ott marad veled, elkezdesz agyalni rajta, kit kell felhívnod, hol tudod megkeresni az információkat, milyen segítséget tudsz igénybe venni.
Hogy miről mesél éppen a gyerek, akinek te vagy az anyja/apja és épp egy kiránduláson vagytok azért, hogy egymás társaságát élvezzétek? Nem tudod, mert a gondolataid máshol járnak.
Na, akkor most van egy kis időm, vasárnap délután, amikor senki sem zavar, leülök a laptop elé és összeszedem a gondolataimat. Ilyenkor nem hívnak telefonon, nem ugrál fel percenként az e-mailt és más üzenetet jelző ablak a képernyőn, ezért koncentráltabb és hatékonyabb vagyok, mint hétközben. Gyorsan megcsinálom ezt a munkát, így holnap már mással tudok foglalkozni. Most van időm megválaszolni az elmaradt e-maileket, nem baj, hogy most nem válaszolnak rá, de hétfő reggel már ott lesz a címzettek fiókjában az üzenet, ezzel is előrébb vagyok. Hogy most vasárnap van és pihenni, olvasni vagy bármi mást kellene csinálni, ami feltölt? Nem lehet, annyi a munka, hogy csak így tudom utolérni magamat… Egy vállalkozónak minden nap munkanap, itt nincs megállás.
Miért szoktunk rá arra, hogy elvesszük magunktól a vasárnap délutánt? Ha effektíve nem is dolgozunk, de gondolatban már nem a jelenben, hanem a jövőben járunk. Olyanon szorongunk, ami még nincs is. Nem éljük meg a mostot, elengedjük a jelen valóságát egy lehetséges, csak a mi fejünkben élő világért. A digitális póráz rengeteg csapdát rejt. Kényszert érzünk az azonnali válaszra, holott az üzenetet küldő nem biztos, hogy elvárja a haladéktalan reakciót, ezt sokszor csak mi fogalmazzuk meg önmagunk felé. Megengedhetjük-e, meg merjük-e engedni magunknak, hogy a dedikáltan pihenésre szánt időben (és ez legyen akár az éves szabadságunk) nem foglalkozunk a céges ügyekkel, hanem magunkat töltjük élményekkel, jókedvvel, energiával, mert ezek szükségesek ahhoz, hogy a munkánkban koncentráltan, a legjobb formánkat hozva tudjunk teljesíteni? Természetesen minden munkahelyi vezető más, abban viszont munkavállalóként nekünk is jogunk van dönteni, hogy mit engedünk meg. Persze előfordulhatnak sürgős esetek, amikor a szabadidőnkben is rendelkezésre kell állnunk, az viszont már nem biztos, hogy szerencsés, ha ez rendszeres.
A folyamatos rendelkezésre állás a regenerálódástól, az új impulzusoktól foszt meg bennünket, aminek a munkánk is kárát látja és akár kiégéshez is vezethet. Mert azt sohasem szabad elfelejteni, hogy a munkavállaló ember is. Nem gép, nem droid, aki folyamatosan, minden körülmények között ugyanazt a teljesítményt tudja nyújtani. Igaz, a gép többet vagy mást sem képes adni, csak, amire beprogramozták.
Szerző: K.T.