Sikerre szomjazunk mindannyian. Leginkább az élet minden területén, de mivel a munkahelyünkön töltjük a hétköznapjaink nagy részét, így nem mindegy, hogy milyen minőségben tesszük azt.
Igen, sikerre vágyunk a munkánkban is, de a munkahely nem mindig erről szól. Van, aki szó szerint túlélni szeretne és csak az motiválja, hogy a munkájáért megkapott pénzből el tudja látni magát és a családját. Másoknak ez kevés. Nem elégszenek meg csupán a túléléssel. Elismerésre, feljebb jutásra vágynak és ez élteti, hajtja őket. A sikerhez vezető út nagyon sok esetben egyáltalán nem egyszerű és könnyű. Sok munkával van kikövezve és kell ahhoz kitartás, elszántság is, meg némi imposztor szindróma?
Az imposztor szindróma az a jelenség, amikor valaki folyamatosan úgy érzi, hogy nem érdemli meg a sikereit, emiatt pedig veszélyben érzi magát, mert attól fél, hogy mindezt egyszer valaki felfedi. Azaz állandó félelemben él, a lebukás félelme kísérti minden napját. Mint valami csaló, úgy retteg a lelepleződéstől. Ez a pszichológiai jelenség valóban létezik és olyan sikeres, tehetséges embereknél ütheti fel a fejét, akik kishitűek önmagukkal szemben és alábecsülik magukat, képességeiket. Hiába érnek el sikereket, annak nem tudnak tiszta szívből örülni, mert a lebukás lehetősége ott lebeg a szemük előtt.
Az imposztor szindróma magával vonzza az alacsony önbecsülést és a lelepleződés félelme miatt jellemző a teljesítménykényszert. Aki ebben szenved, az szó szerint szenved a folyamatos lebukás félelmétől, ezért magasra rakja saját magának is a mércét és igyekszik maximálisan helytállni a munkahelyén. A lebukástól való félelem vezérli ebben, úgyhogy kiváló munkaerőnek bizonyulhat, aki rendkívül keményen dolgozik.
Talán már e sorok olvasásakor is rádöbben az olvasó, hogy valójában folyamatos stresszállapotot jelent ez annak, aki a munkahelyén így dolgozik. Nem kérdéses, hogy csak önmagát kérdőjelezi meg. Ez az állandó stresszhelyzet szorongást vált ki, amely átülhet a magánéletre, a társas kapcsolatokra is. A pozitív visszajelzéseket hamisnak vélheti és az állandó kételkedés gátolhatja a fejlődést.
Mindezt elolvasva talán azt az egyszerű következtetést vonjuk le, hogy az imposztor szindróma több rosszat ad az embernek, mint jót. Ugyanakkor, ha ezt a jelenséget kordában tudjuk tartani, azaz kétségbe vonjuk, hogy jól csináltunk-e valamit, akkor még többet igyekszünk magunkból kihozni. Erről egy amerikai tévés személyiség, Barbara Corcoran is megosztott néhány remek gondolatot. Úgy vallja, hogy ő maga is imposztor szindrómában szenved. Sőt, szerinte minden nagy vállalkozó ebben szenved. Ahogy ő fogalmaz:
„A sikerem teljes mértékben a bizonytalanságomnak köszönhető.”
Aki ezt a jelenséget minden munkanapján cipeli magával az azt is jelenti, hogy jobban odafigyel másokra, mások véleményére. Több időt szentel annak, hogy munkatársait, vezetőit meghallgassa. Az imposztor szindróma igazi előnye abban lehet, ha annyira kételkedik az ember önmagában, hogy az motivációként jelenik meg és arra késztet, hogy még jobban felkészüljünk, összpontosítsunk.
Basima Tewfik, a MIT Sloan School of Management adjunktusa hasonlóan vélekedik az imposztor szindrómáról:
Azok az emberek, akik munkahelyi csalónak vélik magukat, ezeknek a gondolatoknak köszönhetően jobban más irányultságúvá válnak.
Tewfik a Harvard Business Review-nek is elmondta, hogy az imposztor szindrómát gyakran károsnak titulálják, hiszen szorongást, depressziót válthat ki az állandó félelem és az alacsony önbecsülés, de van jó oldala is. Kutatásai során ugyanis azt tapasztalta, hogy aki a csaló érzésével küzd, az ügyesebbé válhat a kapcsolatok terén. Jobban igazodnak mások érzéseihez és felfogásához, ami miatt szimpatikussá válnak. A kapcsolatok (ki)alakítása és kezelése a siker egyik kulcsa. Ráadásul az imposztor szindróma nem mindig gátolja a teljesítményt.
Rónai Márta